Ch.
A kolbász lehetett sok, vagy a sör ártott meg,
veled, fiam, Ágoston, most meg mi a csuda lett?
Tótágast áll hajad, szemed csálé,
olyan, mint gyerekkorában szegény ükapádé.
A ruha pedig oly` furán áll rajtad,
tán` egész éjjel a Riskát abban ringattad?
Persze, néhány sorban nem lehet leírni,
hidakat falakkal kár körbevenni,
betongátak hiába állnak,
a víz mindig utat tör magának.
"Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?"
Csetlő-botló nyelvvel és léptekkel keresem az utat,
merre van haza?
Itt, a Pilis alján más az élet, mint a túloldalon.
Naphosszat elnyújtózunk a déli dombokon.
Egy csendes, mesés budai presszóba hívnálak,
hol teljesülhetnek az ifjúkori vágyak,
szívünk melegítené a habot, a kávét,
és egy más életet.
Nem vagyok árva, nem vagyok nincstelen,
nem egyedül vetem ágyam, van, aki főz nekem.
Szuperszonikus világban élünk,
felfogni nem tudjuk, csupán csak éljük.
Gyermekkoromban ebéd után, csak a környékbeli fákon lehetett megtalálni,
legyen az körte, alma vagy bármi.
Kibontottam a csokromat,
ezer szín volt benne,
ha még egyszer feléd járok,
bebújok szívedbe.
Vittelek volna körbe, hogy láss világot,
ne ablakon át nézd a délibábot,
hogy tudd, a tengerkék valódi,
és ott állhasson a kisszobában Lódi.
Már malac korától az volt a vágya,
hogy terpeszkedhessék széles e világba,
kunkori farkával azt körbejárja,
röfögjön itt-ott, aztán majd meglátja.