Budai Zolka
Másképp is lehetett. Volna.
Nem belőled köhögnék. (Összeér lázunk.)
Csikket sem oltanánk tegnapokba,
ha hideg, éji esőkben ázunk
s homlokommal vállaid csontját
nem érezném, nyomnám, törném,
nem borultam volna pont rád
ennyire árván, elgyötörvén.
Ne bánts senkit, nem a kezdet és
megcsalt már a következtetés,
nem terv az, csupán gyönge ábránd,
szempilláid és hideg szád ráng-
atózásainak gyáva,
lámpafényes gyermekálma.
Én azt szeretném. Azt talán.
Szétszórt engem az asztalán
és gurultam a szőnyegén,
majd rámtaposott. Főleg én
tudom azt is, hogy nem lehet
tudni mindent, ha szenvedett,
figyelni őt, ha elszalad
és látszanom, ha nem szabad...
Én mondanám, de már nehéz többet és
a világ csupa kikövetkeztetés,
a szó, ha szól sem véletlen,
te azért vagy, mert én lettem
és éppen attól vagyok ember,
hogy együtt éljek képzeletemmel
s amit kér a száj vagy ad a kéz,
a szemhéjakon túl idéz...
Fénymeleg volt és esthideg
néztelek titeket pestiek
(színes kabátok zörgő csokra)
szétgurult dunakavicsokra
gondoltam.
Mint monitor sarkában az ikon
állni egy szobában valahanyadikon
a ridegre vert éj
alatt három négyzetméternyi erkély
rácsai közt és gyújtani rá
és mindig gondolni
mindig gondolni
valahová.
mi elől futsz és mi után
és meddig bírhatja még a talpad?
mi lettél? néhány teadélután
és te mégis így akartad
Mit rejt az éjszaka? Álomból kinőtt
árnyakat. A végtelen időt.
Ágyat, amit a múlt vetett át...
persze a légynek is magánügye
hogy mit csinál az ablak-
üveg és a függöny között...
Ahogy az ég fölcsapó neonja
hajad szálait némán bevonja
és szívedet, mint a csokoládét
csak megolvasztja és gyorsan ráég
ez a szikrákból nőtt, furcsa Minden
és a Valami a szemeidben...
nem írnak engem semmiféle könyvbe
(a kritikának direkt Kosztolányi)
szerettem volna én is vinni többre
na meg percenként lájkolt poszton állni
de még kenyerem sincs és borom sincsen
és nem született drága feleségem
minek is magam még tovább szédítsem
mit kellett azt már bebeszéltem...
Szép vagy, mint egy női magazin,
kitalálsz, küldesz heti ímélt,
hogy tudnál szeretni "igazin"
s megpuszilsz minden hepimílért
s bugyborékolsz nekem a dzsúszon
és engem is megiszol szuszra
s ha hívlak "bocs, egy kicsit csúszom"
csak türelmesen vársz a buszra...
Kemény talpamra tapadt idő, mivel
márványkőre lépek - és sárba.
Ha nem markolsz meg, ki dönti el,
hogy hány percig maradok árva?
Tövis nő rajtam - ilyen a türelem.
Huszonhárom évnek vagy ára
s itt cseng körbe kivájt fülemen,
hogy nemsokára, nemsokára.
Holnap a legparányibb alkatrészig
ismerni téged, már ez izgat engem.
Mint ki folyton kalamol, biberészik
munkájával a pinceszagú csendben,
vizsgálgatja, megfigyeli, szétszedi,
kiteríti és remegve összecsap.