Budai László Mihály
Valahol mélyen üres lettem,
Költői vénám elvesztettem.
Túláradó érzelmeim nincsenek,
Mégis valahogy túlfeszítenek.
Megfogalmazni is nehéz nekem,
Ez rajongás, ez Szerelem.
...Trónt öröklő lett minden tettem.
Testben és lélekben egyaránt
Kincstár, melynek ajtaján nincs zár.
Didergő ősznek éjén
Pihen a tél felhők mélyén,
Fagyó a csöndnek szava,
Eljött a hideg hava.
Az idő folyóparti sétára hívott,
A napsütés magával csábított.
A szél lágy táncot járt a nádasban,
Egy kóbor falevél úszott a folyóban.
Tudsz úgy énekelni, hogy a Halál sírni kezd?
Tudsz úgy szeretni, hogy a világot perzseled fel?
Néma költő vagy, ha nem írsz,
Néma vagy, ha nem mersz írni arról.
Üres frázisok mögé bújhatsz,
Nevezheted magad így is nagynak.
Könnyfüggöny rejt el engem,
Árjával mossa el árva lelkem.
Sok gondolat van bennem,
Nehéz is versbe szednem.
Mert két én, két ember lettem,
Éjjelente drag-gé változik át testem.
Fekete éjben vörös rózsa lángol,
Keress s megtalálsz bárhol.
Árnya vagyok a tüzes vágynak,
Lépteim után a lángok táncot járnak.
Szervusztok, barátaim, gyerekek,
Verssel köszöntelek titeket.
Ha körbejártok ezen helyen,
Elmúlik majd minden félelem.
Ott állok egyedül a hegyek csúcsán,
Az ébredő nap a szemembe ragyog.
Csöndben utazom a sötéten át,
Az út elmállik gondolataim alatt.
Légtelen szárnyalása elmémnek
Kiszakadva hozzád szalad.
Idegen, az élet útján egy idegen.
Ez a szó oly rideg, szívtelen.
Oh, a tavasz, nimfák hárfán játszanak,
Fákról hulló harmattal együtt dalolnak.
Hanyag, csatlós utódnemzet
Üres fejjel, felhangosítva jár-kel.
Rabszolgasága virtualizáltságba oltott,
Torzított tudattal magukon kívül-belül.