Budai László Mihály
Oh, a tavasz, nimfák hárfán játszanak,
Fákról hulló harmattal együtt dalolnak.
Hanyag, csatlós utódnemzet
Üres fejjel, felhangosítva jár-kel.
Rabszolgasága virtualizáltságba oltott,
Torzított tudattal magukon kívül-belül.
Öt napig nem éltem,
Öt nap eltűnt nyomtalanul.
Tudom, mi volt, éreztem.
Mégis fehér folt elmémben.
Egy nap ráébredtem, hogy kevés,
Hogy egyedül kevés e létezés.
Hallottam róla, hogy beragyogja az életem,
De óvakodjak, mert elveszi az igaz szívem.
Eleinte azt hitte, könnyű lesz élni,
Lesz egy szobor, melybe szívét rejti.
S megalkotta hát őt porcelánból.
Csodálta naponta közelről s távolról.
Van az életben, hogy nem látom a holnapot,
Úgy érzem, elvesztettem az őrangyalom.
Mint egy süket, nem hallgattam a szóra,
Nem is törekedtem a jóra.
Este felriadtam, mert ő nagyon sírt ott,
Egy bánatos dallammal az erdőbe hívott...
Elmúlt már a nyár,
Mikor tavasz illata hozta a szerelmet...
Álomként éltük meg ezt a nyarat,
Mi örökre szívünkben megmarad.
Hideg lepedőbe bújt hajnalok,
Forrón izzó, lángoló nappalok.
Ez a dal egy vallomás lesz neked,
Hogy is éld e földön az életed.
Lesz kérdésed ezerszám,
Csak egyet nem kérdezel csupán.
Figyelj, fülelj a dallamra,
Ez lesz a válasz a belső hangodra.
Ráébredni arra, kik vagyunk,
Hogy azzal a nappal megváltozunk,
Visszafordulni nem is lehet,
Próbáltuk, de csak magunknak okoztunk fájdalmat.
Elfogadtuk magunkat másnak.
Chat portál
Mikor ezen virtuális világba lépsz,
Lehet, valamitől menekülsz vagy félsz.
Fura dologra eszméltem egy este.
Amire eddig máshogy gondoltam.
Fura érzés lett úrrá bennem,
De örülök, hogy erre ráébredtem.
Sokat jártam a világot,
Sokat is olvastam róla,
Mégis elcsodálkozom rajta.
Elmerengve nézem a párokat,
Mily egyformák is ők,
Külsőre és belsőre is ikrek.
Mint egy lélekbe mártott két tojás.