Budai László Mihály
Tudsz úgy énekelni, hogy a Halál sírni kezd?
Tudsz úgy szeretni, hogy a világot perzseled fel?
Néma költő vagy, ha nem írsz,
Néma vagy, ha nem mersz írni arról.
Üres frázisok mögé bújhatsz,
Nevezheted magad így is nagynak.
Könnyfüggöny rejt el engem,
Árjával mossa el árva lelkem.
Sok gondolat van bennem,
Nehéz is versbe szednem.
Mert két én, két ember lettem,
Éjjelente drag-gé változik át testem.
Fekete éjben vörös rózsa lángol,
Keress s megtalálsz bárhol.
Árnya vagyok a tüzes vágynak,
Lépteim után a lángok táncot járnak.
Szervusztok, barátaim, gyerekek,
Verssel köszöntelek titeket.
Ha körbejártok ezen helyen,
Elmúlik majd minden félelem.
Ott állok egyedül a hegyek csúcsán,
Az ébredő nap a szemembe ragyog.
Csöndben utazom a sötéten át,
Az út elmállik gondolataim alatt.
Légtelen szárnyalása elmémnek
Kiszakadva hozzád szalad.
Idegen, az élet útján egy idegen.
Ez a szó oly rideg, szívtelen.
Oh, a tavasz, nimfák hárfán játszanak,
Fákról hulló harmattal együtt dalolnak.
Hanyag, csatlós utódnemzet
Üres fejjel, felhangosítva jár-kel.
Rabszolgasága virtualizáltságba oltott,
Torzított tudattal magukon kívül-belül.
Öt napig nem éltem,
Öt nap eltűnt nyomtalanul.
Tudom, mi volt, éreztem.
Mégis fehér folt elmémben.
Egy nap ráébredtem, hogy kevés,
Hogy egyedül kevés e létezés.
Hallottam róla, hogy beragyogja az életem,
De óvakodjak, mert elveszi az igaz szívem.
Eleinte azt hitte, könnyű lesz élni,
Lesz egy szobor, melybe szívét rejti.
S megalkotta hát őt porcelánból.
Csodálta naponta közelről s távolról.
Van az életben, hogy nem látom a holnapot,
Úgy érzem, elvesztettem az őrangyalom.
Mint egy süket, nem hallgattam a szóra,
Nem is törekedtem a jóra.