Budai József Kintkong10
Feneketlen gyomrúvá nyúlt a múlt.
Minden benne, az új és az elavult.
Ő években méri már az életet,
míg a jelen faldos vékony perceket
Ott himbáltam egyszer
a földgolyó szélén, és
a semmit néztem ezredszer,
mint szokatlan látomást.
Csak egy szavadba kerül,
és elfutok én a halál elől.
Járt már a környéken némely délután:
rágyújtottam lazán, és futottam...
a halál után.
Istenek, mindenek királya, Zeusz!
Égi háborúk, villámok viszálya
mind a tiéd, mit ember ki nem véd.
Feleséged, Héra, a szféra, a menny,
csillagok istene, lelke tele jóval,
házasság-mentő tettel, szóval,
mi neked csak botor zönge, gyönge
asszonyi szó, csupán fecsegés.
Alig van ma...
Már itt is hagy a jövő.
Nincsenek holnapok...
Minden gyűrött redő, de
tobzódón simák a tegnapok.
De jó volna elszállni!
Nem is tudom, miért, hova,
de az ember oly`ostoba, ha céltalan.
Lehetne akár hajléktalan...
Az élet annyi, mint egy tintafolt,
melyre az öreg tapper ráhajolt,
és nem maradt egyéb, csak
fakó, kusza, alaktalan maszat
Lóvá tett vágyak?
Mind odavesztek?
Mik voltak akkor?
Képzelet-selejtek?
"Az anyák éjjel sírnak".
Nappal csatákat vívnak,
küszködnek körömmel.
Nem teszik közönnyel.
Úgy tűnik, ő a megközelíthetetlen,
akinek bástyája ledönthetetlen.
Lehet, hogy mégis megdönthető.
Nem kell más hozzá, csak én meg ő.
Hajnal
Andalogva jön a hajnal
lábujjhegyen, láthatatlan
rózsadallal.
A lakás-kripta csendje cseppnyi
csodát sem csempész ma már.
Titkokat súgna talán?
Mondaná is... de azám...