Budai József Kintkong10
Fáradt, szűk mosolyod
ott lóg néha szádon
feldobva, szikkadón
egy mélyülő ráncon.
Sandít, mint napsugár,
landol egy fűszál alatt,
szemez szembe, áll a szél,
sunyít, lapít, nem beszél,
de mozgat fűt, fát, bogarat...
Rád emlékezem
Mindig adni akartam... ügyetlenül,
és hallgattam zavartan: mit tettem?
Megkurtítottam életedet, mert
hittem létedet és elfogadtam
mindent, amit adtál nekem,
és te osztottad sietve, hevesen
két kézzel életed, mintha
olyan sok lett volna belőle...
Elveszett a hangom.
Ez már nem az enyém.
Az hatvanháromban
költözött még belém.
Ha elmentél, és jönni
nem is akarsz vissza,
ha feledted, hogy mit
rejt az itthoni kulissza
Agyadból cseppre csepp...
hullanak gondolat-levelek
a piszmogó nincsbe, és
alattad a pocsolyában...
Tisztán fénylik éned.
Általa még élnek:
feledett, halott jajok,
elcsitult indulatok,
megszakadt mozdulatok,
szerelmes hétköznapok...
Igen, sötét az ég.
De ne félj!
A halkan hömpölygő lég
semerre sem lép,
rádermed a sötét.
Talán több minden
töppedt benned:
dac, utálat, félelem...
csak egód volt végtelen.
Ezüstös kámfor-hang, ragyogás
tölti be a lapot, teret...
"Anyád még mindig tereget"?
Ringató
Tente, csak tente...
Aludj hát, emberke!
Régen fenn a Hold.
Anyád már eldalolt.
Nőkről, sorsról...
Hol voltál, amikor gyűretlen, még arccal
borzolgattam az ízes pótolhatatlant?
Nőnapra
Te vagy a kezdet, te vagy a vég,
te vagy az eredet, az érkezés, a kegyelet.
Árnyad mindig ott lebeg fenn a lank dombokon,
puszta síkon és arra, ott a romokon.