Budai József Kintkong10
Csupa feszülő ökörnyál a szeptemberi reggel.
Pengve pattan el millió aranyfonál,
a táj szürke lenne és ködös,
ha nem szúrná át nyalábnyi sugár.
Kérésedre
Nem vagy ám egyedül, akik így jártok:
te, ők és még nagyon sokan mások.
Szúr a szó
Permeteg eső pereg hangtalan...
és hasztalan figyeled, ráncolod
homlokod redőkbe görbesztve,
nem érted, mit akar, mit takar...
Várom. Nagyon várom...
Emlékimben látom a gyámolt,
gyenge kis esendőt,
az elmenőt, a kislányt.
Láttál már lelki látleletet?
Vizsgáld talán a tiedet!
Hogyan látod hitedet?
Önfeledt életed, vagy zavaros?
Ne hazudj szerelmet,
ha megérint a vágy!
Ne féltsd a holnapod,
csináld csak tovább!
Mindannyiónknak
Bukdácsoló rímek között járunk.
Állandó veszély, mint a gátfutás,
benne a virulás és a végzet, az
ájulás, bajok... ne mondd, hogy
költő vagyok!
Emlékszek? Emlékszel biztosan mindenre?
Emlékszel így lustán, unottan heverve, hogy
milyen voltál... dolgoztál, dühöngtél, sírtál,
fintorral, mosollyal felálltál és tetted tovább. Győzve?
Te vagy az, akiért pillákat nyitni, ébredni érdemes.
Te, akit látni akarok,
a karok gömbölyét érezni,
szeretni, ölelni vágyom.
Éget a szerelem.
Égett a szerelem...
Nem növöm ki soha.
Szerelemből lettem
Nem szól már a hegedű,
a prímással együtt pihen.
Gondolta itt akkor, hogy őt
nem gyászolja senki sem.
Május jegyében
Pillanatkép az életünk...
időzítés... remélhetünk?
Vaku nélkül is mi leszünk
mind a ketten egyben.
Május jegyében
Mondd, kedvesem,
mi lesz, ha hűl majd
az éjjel,
és a takaró elmarad?
Nem tudom, időnként
hol a józan ész határa:
a szerény árvacsalán tövén,
tán a tarajos ég peremén