Budai Gabriella Ágnes
...sejtszinten emlékszik a szerelem.
Hiába vagy mással, mégis csak énvelem
álmodsz...
Látod? Én vagyok az álmod.
Hol a pokol s hol a menny?
A föld alatt s az égben fenn?
Lakályos kis érzés itt benn
a szívemen,
kellemes kis otthon,
hol minden eleven.
Hogy mit okoznak tetteid,
előre nem tudhatod.
Pillangószárny rebben,
s átrendezi holnapod.
Sosem felejtem lényedet.
Magamban őrzöm képedet.
Meleg-barna csillogó szemed.
Voltál nekem szép és átok,
áldás, melyre most is vágyok.
Érthetetlen, hogy lehet,
hogy mindaz, mi volt, elveszett...
Nagyítós tükrömben nézem az arcom.
Ráncaim száma nem lett kevesebb...
Lelkemben magammal vívom a harcom,
ifjúkori arcom látnám szívesen.
Szeretlek, mint szellő az eget,
mint madár a teret, melyet átszel szárnyain.
Már szakadt az eső, mikor megláttalak.
Jöttél felém, a víz a hajadból az arcodba folyt,
mint megannyi kicsiny patak.
Hova menjünk? - kérdezted -
mintha száz ágra sütött volna a nap.
Egységben lenni Vele természetes állapot.
Hisz Ő benned, s Te őbenne,
még ha fel nem is fogod.
Kavics voltál létem vizén,
felborzoltad az életem.
Kétségek közt kérdeztem:
Értelem vagy érzelem?
Neveden szólítani téged nem akarlak,
hisz te sem szólítasz soha a nevemen.
Talán félsz, ha kimondod, megtörik a burok,
s megszűnik a szerelem elleni védelem.
Lemondani bárkiről hogy lehet?
Mit mond az ész, mit mond a szeretet?
Egy kurta órát töltöttünk el ott,
ahol az októberi napfény
a folyó hátán csillogott.