Budaházy Kinga
Akármi, mi hagytál szárnyalni, de gátat szabtál a hangomnak!
Gyere el hozzám vacsorára!
Semmisítsük meg a haragod.
Üljünk fel egy rügyező ágra,
S várjuk együtt a holnapot!
Már elhagyott minden rím.
Minden sor és minden cím.
Nem írhatok levelet,
Minden szavam elveszett.
Lepel alatt zúg rozsda fejem,
Ez az éj leple, bús őszi sötét.
Köd lehel csókokat, természet csendje,
Még a zöld is komor, nincs fénye, mi ég.
Megeszem
Az emberiségbe szorult maradék agyat
Pirítósra kenve.
Nem vagyok elég dagadt,
Csak éhes, édes s szende.
Rózsaszín felhő nőalakzatban
Kecses táncot lejt fák lombjain,
Kezében tartja rózsái csokrát,
Ruháját, virágát nap színezi.
Végítéletként csapkod a villám,
Ősz apó nyugton szobában ül,
Szívében béke, és ajkán pipa,
Vár az esőre, míg megszelídül.
Kőágyban fekszem, rám süt a Hold
Zord nővér szólít: "Csitt! Ne motolj!"
Csendes az éjjel, kint tücsökkar,
Bámul a Hold még, szólni akar.
Édes vagy, és piros, mint egy ajak,
Mely néma, min nem jönnek ki szavak,
Mely mondott már eleget, mint "bárcsak ne..."
De nincs időgép, mi mentene,
A két ajak egymáshoz van varrva
Tűzvörös cérnával, mint piros a benned rejlő málna,
De az ajkakon belül minden rothad,
Mi azokat kimondta, benned még friss a tejszín...
I.
Csend! Most szól a dallam
Szép, olykor megcsuklik halkan,
Néz egy csillogó szempár,
Vár, vár egy cseppnyi reményt.
Fényt hozol a sivárságba
Vigaszt a szív bánatába
Lennél már csak oly közel
Mondd, miért nem álom csak
Az, aki lettem én?
Megnyíló harmatos virágból
Zord szörnyeteg, fájdalom, akivé váltam...
Remélem, meghalok holnapra.
Kihűlt ágyamra rákiáltanak:
- Hé, te, dolgod van, kelj már fel!
De erre fehér ajkam már nem felel.