Brucker László
A fakuló éjszaka még szemem takarja,
pillámra altató súlya nehezül,
lassan kapaszkodom a földi létre,
de még nem tudom - miért?
Szél csapong az elhagyott ház udvarán, döngeti falát,
hullajtja repedt vakolatát.
A gazda magára hagyta, ő kocsmában dőzsöl, magát mulattatja,
s ha kedve úgy tartja, az üveg alját másokkal megosztja.
Emlék
Akkor úgy volt, hogy fehér karácsonyunk lesz.
Az lett.
Már két napja buzgón esett, s a hó lassan befedett
emléket, háborús sebet.
A Tó partján zöldellő lombok között ballagok,
Alkonyi szál hoz felém távoli illatot.
Baktatok merengve múltamon - már nélküled.
kicsit több
1
...látok
...amott
...egy
...impalát,
ki boldog, mert nem rettegi a kínhalált.
A tél farka veri a barackfa ágát,
csípős szelek sziszegve rebegik a Tél
imáját.
Mese
Az almafa alatt ejtőzöm ebéd után, egy nyári délután.
S míg el nem nehezül pillám, azt látom, amint a fa engem vizsgál,
- mintha társalogni volna kedve - de csak bólogat lelkesedve
a jó gyümölcsöt termő veterán néma, de sebaj, majd kérdem én,
- mondd csak, jó öreg Cimbora, a sötét föld mélyéből hogy "jő
elő"
a gyümölcs, mi fenséges lakoma? Az Öreg-Fa, a kert "temploma"
bólogat, mit nem értesz Te jó Cimbora? A sötétben lent...
Fohász
Miféle táncot jársz, Hazám?! Mint a részeg kocsmai legény,
Cédákkal vigadsz...? Nekik húzatod a zenét?
Hazám, - ne tékozold magad; halld meg a múlt üzenetét,
mit - e nép regél. A mi lelkünkbe a tisztelet nem enyész.
Nap fénye villan a hajnali cseppben, fű hegyén
lengő álomcsodán. De könnycseppként hull le,
az ébredő széltől messzire tűnik a színes varázs.
- Márványbetétes asztalnál ült magányosan, kávézott.
Lénye sugárzott, mint a büszke hegy ormán a hajnali
fénysugár, aranylón, Ő sötétben "játszott", - fekete szem,
ében hajfonat, mélykék, V alakban kivágott egész ruha,
- rajta széles öv. Tekintetén a Szfinx nyugalma látszott,
miközben várt. Magam is vártam. Azt nem tudom, mire,
talán a létem történéseire, vagy magam s dolgaim megismerésére.
Már vajúdik a tél a város felett,
romos utcákon néma emberek,
fénydárdák űzik utcáról a telet...
A sorsnak két ujja közt vagyok; csak lógok,
akár egy aprócska cérnaszál esendőn,
lengek jobbra, balra, s közben fohászkodom.