Borsi Gábor
Piros szán a hegyek között sietve halad,
Reggelre szétszórja, mi a zsákjában akad.
Estefelé, amikor hozzád érkezem,
Az ajtó mögött vársz majd merengő szívvel.
Nyitod az ajtót, és ott állok előtted,
Szemeidben látom az örök szerelmed.
Érzem minden órában s percben,
Elvakít egy bolond szerelem,
Kint a végtelenül nagy tenger.
Munkásvers
Mikor felkelek, ismét egy kemény nap jön.
Úgy érzem, futnom kell, a végzetem eljön.
A munka elnyom és elcsüggeszt a nappal,
Délutánra már nem bírom a szavakkal!
Búcsúzó
Az angyaloknak örök álma
Az embernek végtelen fájdalma.
Egy gyertya pislákoló fénye
Világosság lelkünk sötétjében.
A sötétben egy gyertya ragyog,
Csendesebben szólnak most a dalok.
A forradalomra emlékezve!
Mikor még egy nemzet voltunk,
E szép hazáért együtt harcoltunk.
Pesten egy emberként álltunk,
Hol tankok lőtték a házunk, várunk.
Egyedül vagyok e világban ám,
Lám, mégsem kínoz engem a magány!
Ha kivisztek majd a temetőbe,
Zokogó özvegyem, előre!
Eltemet majdan a fekete föld,
De a szemeidet meg ne töröld!
Egy utazás, mi vár reánk
Ősi vulkánok felett, át.
Szelek szárnyán repülünk,
Örökké felhőkben elmerülünk.
Voltak álmaim, ám semmibe vesztek.
Akartam, hogy végre az enyém legyél.
De te szerelmesen másikra néztél.
Keserűen fogadnom itt a véget.
Ahogy a homok szivárog a kezemből,
A szélbe az ujjaimon keresztül.
Ahogyan a napok nélküled elmúlnak,
Segíts megtalálni hozzád az utat.
Titkos üzenet, láthatlak téged,
Távoli tűz, mi szívemet megsebez.
Az igaz szerelem mindig visszatér,
S mi bennünk örökkön-örökké él!
A ma éjjel annyira tiszta,
Veled fekszem itt a homokban.
Mindent mondanék most itt neked,
Sohasem hagylak el, szeretlek.