Böőr Tamás
Ő is ember.
Ó, te ember!
Akinek már semmije sem maradt.
Ki sóvárogva nézel másokat,
Miközben szádban más nem,
Csak az utolsó falat maradt.
Még ne!
Csak néma csendre vágyom,
Az erdőt, az illatát.
Ej, gondolatok,
Most ne zavarjatok!
Az idő még nem jött el,
Még nem érzem,
Hogy hová s merre tartok.
Csak egy percet kér
Áll a monitor előtt, ás vár.
Vár és nézi.
Ilyenkor az ember magát lesújtva érzi,
Majd mosolya lefagy,
Amikor megkérdezik tőle:
- Haragszik rám?
Érzem!
Egy kicsit egyedül akarok maradni! - szólt,
S arca sötéten elkomorult, s vigyorba torzult.
Mámorod!
Egy vonal, egy hajszál,
Egy lehelet s elváll,
Ki nagyra tör...
Mindenkinél jobban szeretlek!
Mit gondolsz, miért hívlak,
Miért hallom a hangodat?
Miért lebeghet, mint fátyol, az illatod,
Ha nem érezném, hogy ott vagyok?
Ma én, holnap te!
Valaki besétált az életembe,
S nem kérdeztem tőle:
- Ezt most kinek játszottad el,
Aki legtöbbet ígér, vagy színre lép?
Itt vagyok!
Amikor ujjadról lehúzzák a gyűrűt,
Amikor a lélek megfagyva, ködfátyolként elszáll,
Amikor szorongással a szíved megtelik,
Gondold át, hová, mire jutottál.
Vigyázz rám, elveszíthetsz!
...Miért nyitottátok ki a fájdalom kapuját,
Miért ragadtok magatokkal,
Elmém, miért nem reagálsz?
Szólt hozzám?
Csak egy fuvallat szólt hozzám,
És sietve távozott,
Arra nem gondolt,
Hogy bennem
Milyen kárt okozott.
Válaszd!
Sehol egy hang, se egy kép?
Bárcsak a szívedben lehetnék!
Érezhetném ajkadon a vágyat,
S benne az egész világot,
Amely talán még ki sem száradt.
Étek
Miért nem jó neked, búzaszemnek, ha kövek őrölnek,
Egerek, patkányok csipegetnek,
Asztalon kinyújtanak,
Majd forró, izzó kemencében megsütnek?
Szemedben kék fény csillogott.
Te csak azt látod, hogy meghajolok!
Te csak azt látod, hogy leborulok!
Te csak egy bakot látsz bennem, amelyet át lehet ugrani!
Én Uramat, akit szívvel lehet, tudok áldani!
Menj!
Szitkok, átkok háza,
Sóhajok, kínok vára,
Bezárt ajtók, most elhagylak!