Böőr Tamás
Nekem...
Titkok kertje az életem,
Ahová belépnem nem szabad,
Nem lehet.
Hiába érkezem, kopognék,
De ajtaját soha el nem érem,
Nem érinthetem.
Elvesztél!
Ha a valóság föléd kerekedik,
A hit ködfüggönnyé válik.
Ha a látszatot fölcseréli a képzelet,
Már elfelejted, ki,
Mikor s hol lehetsz.
Követlek!
Hol vagy, édes álom?
Neked nem jár a csend.
Behunyom a szemem s reszket a testem,
Miközben érzem az illatod.
Szinte megérintem.
Ne állj meg...
Bár tudnék csendben maradni,
Könnycseppjeimet elmorzsolni!
Tenni, csak úgy lenni,
De nem megy.
Az illendő beszéd jobb az adománynál
Valaha előttem volt egy torz világ,
Hittem, hogyha jó leszek, bevár,
Magába zár...
Még ne!
Van egy álmom, Uram,
Hogy köszönetet mondjak mindazért, amit adtál nekem.
Amiért s akiért fohászkodtam Hozzád, s Te megszólítottál:
- Itt van, a tied!
Csend!!!
Döcög a végtelen világ,
Követi fénye éveken át.
Csápjával utat mutat,
Simogat fényt s árnyakat.
Igen!
Egy órányi öröm
Hozott rám bánatot és szomorúságot,
Amikor kimondva, részletesen
Felfedtem az igazságot.
Oldalvízen
Csak nézlek.
Csak nézlek majd,
Miközben behunyom a szemem.
Talán majd, így szólsz hozzám:
- Ez az a hely,
Ahol itt hagytad a lábad nyomát.
Ne hagyjátok!
Mire jó a harag,
Az a mérhetetlen gyűlölet,
Amikor egymás szavába vágtok?
Ettétek egymás kenyerét.
Álom s valóság
Amikor az álmok átölelnek,
S magasságba repítenek,
Útközben képek, szavak, hangfoszlányok érnek el,
Gáncsolhatnak, meg-megszépítenek gondolatot s vágyat.
Ébredj!
Ordít a csend:
- Miért vagy sötétben,
Amikor a lelked mélyén tűz lobog,
S viszonozzák szerelmed?
Vallomás
Soha ne vedd biztosra, hogy:
- Tiéd a maradék!
Mert a páncélod nem rejt el semmit,
Csak merésszé tesz.
Amikor mindent, s annak ellenkezőjét állítod,
Magad alakítod a sorsod.
Fogadj be!
Még sötét az éj,
Még rejtőzködik a fény,
Óvatosan megnyitja csapjait,
Jöjj - szólt,
Nézd!
Nem...
Éltél már olyat át, amikor nem ért, csak ökölcsapás?
Amikor azt mondtad:
- Hidd el, hogy szeretlek! - s nem hallottál mást, csak azt:
- Ezt mással is megtetted?