Bondár Sándor
Néha úgy sejlik, a remény csak arra jó, hogy megcsaljon,
mutat egy kis fényt, csak azért, hogy aztán elhagyjon.
Szívem egy-két percig szárnyal az égben,
Aztán mint hullócsillag találom magam a mélyben.
Eme apró szó, "szerelem", mit is jelent nekem?
Könnyű fuvallatként érkezik, közelít,
s szép lassan, észrevétlen nagy vihart kavar szívemben,
a vihar nyomán talán néhány mag szárba szökken.
Ez a szó, Árulás, könnyű sóhaj csupán
Mégis végigsöpör lelkem tavaszán
Először, régen, gyermekként hallottam
S mi fán terem, azzal nem foglalkoztam
Állok egy zöld mezőn, közepén hatalmas fa
Egy ösvény vezet odáig, barnán kitaposva
Ki tudja hányan is mentek rajta végig?
S most rajtam a sor, tán odaérek délig...
Nem gondoltam, hogy ily pusztító a félelem
Lelkem kővé dermeszti, megfagyaszt hirtelen
Nyelvem nem forog többé, ahogy szeretném
Nem engedi, hogy becsületem, s szeretteim óvjam én...
Bolyongó lelkem sötétben rekedt
Siratja a porba hullt éveket
Ezek már nem térnek vissza soha
Nincs kiút, rég elveszett
Mély érzések kavarognak bennem
Bárcsak látnátok most engem
Szemetek elé szomorú arc járulna
Kinek tekintete mindent elárulna
Kint a fronton ahol nincs már semmi
Csak lövik egymást ifjú katonák
Várják, hogy majd egyszer vége lesz tán...
...Oly csöndben tűröm a sérelmeket
Van kedves szavam mindükhöz
Mégis tömegük folyton üldöz
Miért tartanak furcsának?
Oly sokat gondolkozom ezen
Sokszor valóban nem azt teszem
Mit mások várnának felőlem
Néhanapján ez vagyok, máskor meg az
Úgy érzem személyem rejtély idegen szemnek
És az emberek mit nem ismernek...
Oh mikor szerelmes voltam
Úgy éreztem szívem lángra lobban
Nincs ennél csodásabb érzés
Ha szárnyal a lélek, s azt mondja kér még...
Sötétség, Fény örök ellentét
Miért mondják, hogy a Fény a jó, s rossz a Sötét?
Ki dönti el melyiktől félj?
Mi hoz jobbat, mitől remélj?
Elvesztem a Sötétben!
Csillagok vannak csak köröttem
De fényük nem reményt sugároz
Csak irigységet szülnek bennem, azt mondják: utálkozz!