Bomba Endre
A múltam szelleme még kisért, félek és reszketek,
- Hagyjatok magamra, csak ennyit kérek tőletek,
- Hagyjátok, hogy újra önmagam lehessek,
Lelkem mélyéből mindent újjáépítsek!
Forog a Föld, és a természetem változik,
Rossz napokon az ördög velem barátkozik,
Suttog a múlt, és néha-néha vissza-visszaránt,
Kevés szóból is megértem, ki az igaz, hű barát.
Sétálni volna kedvem, nagyot és kicsiket lépni,
Az elázott földön a pocsolyát bokáig elérni,
Lassú szavaink után a párafelhőt beszívni,
Minden hideg pillanatot egy bájos mosollyal kísérni.
Hívogat a múlt, hogy: - Gyerünk, menj tovább!
Add ide a kezed, segítek, ha már nincs már más.
Ismeretlenül is, te csak tégy csodát,
Még akkor is, ha már senki nem várná.
Kiléptem a város zűrzavaros mivoltából,
Tűnődök, mily gyönyör íródik az Isten tollából.
Itt ácsorgok a természet csendes küszöbén,
Körülvesz számomra oly sok csodaszép növény.
Láttad, ahogy sírva a padlón összeroskadtam,
Szívemből düh folyt, már semmit nem adtam,
Haragudtam rád, de leginkább magamra,
Mindenféle gonosz jelzőt rád aggattam.
Emlékszem, töklámpás színben terült szét a lenyugvó égbolt,
Hogy mikor is volt? - Azt nem tudom, már rég volt.
Már késő őszi szél fújdogált, lehetett vagy tíz fok,
Az égitestek játéka olyan volt, mint egy végtelen vízfolt,
De az tisztán megmaradt, hogyan szorítottad lágyan kezemet,
Miközben álmokat suttogtál, mikbe meg beleszőttél engemet.
Érzem bőrömön csendes, suttogó hangját,
Érzem, ahogy a kezeim között motoszkál.
Meg-megölel, eliszkol, majd újra megérint,
Hogy hogyan varázsol? - Trükkjét senki nem érti.
Csak lágy hangján szólongat: lassan érkezem,
A tél dala szól felém, és én ezt elhiszem...
Azt mondják, hogy az ember társas lény,
De kérdem, ki magányosabb, te vagy én?
Mert az elmém a szívemmel szimbiózisban él,
De te csak fát látod az erdőben, nem nézel szét.
Ha megunom a magányt, társaságra vágyom,
Olyan emberre, aki társ, nemcsak a barátom.
Akinek ha néha rosszat szólok, nem megy máshoz,
Nem változtat az érzelmi hozzáálláson.
Szeretnélek elrabolni,
Csak úgy futva elkarolni,
Sétálni erdőn-réten,
Bele a messzi végtelenbe.
Ez is különleges nap, nem egy átlagos,
Mert ma is felkeltem, Nap ismét rám ragyog.
Örülök: Átaludtam nyugodtan a tegnapot,
Ma is az emberiségnek valamit adhatok,
Amitől talán szebb lesz a holnapom,
Mitől a kalapomat büszkén hordhatom.
Te csak "egy" érték vagy, egy "állapot",
Te csak hagyd itt a saját lábnyomod,
Amit a szívembe lépve majd megkapok,
És talán azt majd ki is nyomtatom.
Változás az élet, tudom, ettől futsz a falnak,
Hogy a nagy halak kicsiket, kicsik meg nem falnak,
De kicsi is nőhet nagyra, egyre magasabbra.
Van az a fekete, a bors, az a kicsi, erős fajta,
Lehetsz te is olyan, aki soha fel nem adja,
De az is, ki elfut, de attól megmarad a bajban.