Bolla Ákos
Lám, elfakul a világban rejlő szinesztézia,
ahogy mögöttünk kopnak el a napok.
Eltelt egy újabb nap,
s még mindig nem érzem
ölelésed biztonságát.
Két karod közt fogyni el
illatod rózsakertjében,
mint virág az őszi betegágyon...
Elmém börtönrácsai közt vagy Te a rés.
Légy a csók ajkaimon, s kérlek, lassan égj el, légy a tánc, mely tartson egész éjjel....
Karmazsin táncparketten kopog a millom ábránd.
Magasba vonzza mindazt a megfakult márvány....
Jeges kezem hullik alá a félhomályban,
Fájó gondolat zakatol egymagában.
Csak a tollnak parazsa, mi életben tart,
De tintám fogytán van, közel a part.
Fáradtan hullok e napnak sodrára, s elnyúlok egy pillanaton
Lámpák fényei kopognak az ablakon, s a falnak rohannak.
Az est némán kiált, kint halk eső mesél az alvó tájnak,
A csendben még munkából hazasietők dudálnak.
Kezemben pihen kezed, nem mozdul már.
Az idő lassú keringőben bágyadt táncot jár.
Felötlik bennem számtalan súlyos gondolat,
de tovatűnik mind, s már vágyom csókodat.
Koszos volt a hajnal, s az esti köd
félőn szívta magába a napsugarak
halvány fényét. Majd mohón ölelte át
a város végtelen szennyét.
...A levegő ezer darabra tör.
Benne lévő kis világok ere roppan...