Bojtor Zsuzsanna
Szürke az égbolt, komor és hideg,
A tél egy kicsit ledermeszti szíved,
De karácsonykor megolvad a jég,
Hisz a szeretetből soha nem elég.
Üres a szoba. Kihűlt már az ágyam,
Ölelésed. Csupán ennyi a vágyam.
Néma szavak, suttogások,
Fellobbanó gyertyalángok,
Keserédes emlékek köszöntenek újra,
Könnyek közt nézünk vissza a múltba.
Néma lett a szív, már késő mit mondani,
Csak csendben, könnyezve térdre omlani.
Beborult az égbolt, most minden kicsit szürkébb,
Zokog a felleg, hullajtja a könnyét.
Kattog a vonat, elmosódik a táj,
Valami elmúlik, és valami fáj.
Csendben nézek ki az ablakon,
Mert tudom, hogy ez volt az utolsó
alkalom.
Áldott légy Anya, minden földi jóval,
Áldott légy az összes jóságos szóval,
Áldott légy azért, hogy életet adtál nekem,
Csak szeretném megköszönni, hogy mindig itt vagy velem.
Életemben kísértenek a régi fájó emlékek,
Amik akarva, akaratlanul az életben végigkísérnek.
Félhomály ölel körül, émelyítő csend takar.
A némaság feldühít, teljesen felkavar.
Karácsony éjjelén, egy angyal repül a világra,
S békét szór mindenkire, az összes családra.
Jósággal és örömmel hinti meg a Földet,
S csupán csak egy mosolyt vár vissza, semmi többet.
Köszönjük neked, hogy mindig mellettünk álltál,
S ezekkel az évekkel a legjobb apává váltál.
Mikor sok év után találkoztunk, mondhattam volna ezeket:
Hol voltál eddig? Miért felejtetted el a gyereked?
Emlékezz ma mindenkire, kiket szerettél, s már nincsenek,
De azokra is gondolj, kik itt vannak még veled.
Gyújts gyertyát az elhunytnak, s az élőnek egyaránt,
Hadd lobogjon mindenkiért egy aprócska gyertya láng.
Miért van úgy hogy feladom mikor küzdenem kéne?
Miért hagyom hogy elmenjen, mikor harcolhatnék érte?