Bogya Károly
Lelkünk rohan, vesztébe rohan,
Látni szeretné a szépet, a jót,
Rohanni látod, mint tébolyult folyót.
Mint szilaj ménes, ahogy veri fel a port...
Megint itt van az idő, ezt a szívedben érzed,
Ugyanaz az érzés újra átjárja egész lényed.
Egy hatalmas, fényes mező előtt áll a lelked,
De megint csak látni véled, oda nem enged!
Már hajnalodott, lassan halványult a holdvilág,
Hallani vélem, ahogy óva int szeretett édesanyám.
Mézédes vágy, mi szívemre szállt, s már nem hallottam szavát.
Hátamat nyomja a zsákom,
Pedig a szívem a nehezebb!
Ahogy a köves útról kis falumba érkezem.
Már látom a hosszú, poros út végén
A házat, ahol elrabolta, elrabolta a szívemet.
Túl vagyunk már rajta? Nem, nem hiszem!
Szemünk láttára hullnak porba nemzetek!
Élhetünk végre? Most is Joggal kérdezed!
De a béke s a jólét csak messziről integet!
Egy folyton visszatérő gondolat...
Lelkem folyóján úszó,
Díszes gondola...
Halk madárdal kihalt réteken,
Fel-feltűnő napsugár,
Borús reggelen...
Riadtan bújik a mélyébe az erdő
A rideg, fagyos, esti szél elől.
Hol van a bársonyos ősz? - kérdi,
De csak a fagyos csend veszi körül.
Reménytelenül állnak
Árnyékában a vén fának,
A tavaszi napsütésben,
De a rügyek még várnak.
Fekete árnyak szállnak,
Széles vállal neki a határnak.
Hóval teli fergeteget
Hoznak a tavaszi világnak.
Talán az utánad maradt csend,
Ami megihletett,
Talán a hófödte világ
Szólította szívemet.
Puha álmod véget ért, s újra itt a reggel.
Kerestelek az ágyunkban, óvó érintéssel.
De nem találtalak, mert indulsz az útra,
Fáradhatatlan szívvel, mindig újra s újra.
Az első 50 év... mily kerek egész, alig félszáz esztendő
Néhány dolog véget ér, mert némely dolog veszendő.
Mögötted áll, ez a múltad, furcsa film, s bizarr rendezés,
És az elszaladt évek mögött mennyi-mennyi szenvedés.
Kedves szavak, amit adok e nagy napon,
Vedd csak el,
Hisz mindet szívemből adom!