Bogdán Krisztina
Tudtad, hogy az erdő közepe a legnagyobb?
Tudtad, hogy a fáknak minden bűne elhagyott?
Tudtad, hogy a magassága fényért van, nem másért?
Nem egy adag szépért, röpke kilátásért...
Itt csak ég a villany, bent nem létezik senki.
Kint a világ rohan, míg ő könnyét edzi,
Hogy visszafogja magát, mert éppen szökni készül,
Nézd, ahogy egy egyéniség szép lassan leépül...
Még azt gondolom, van egy élet, mit meg kell élnem, gondolom.
De nem hiszem, hogy van egy végzet, mit mindig ott benn hordozol.
Betegségek, szépségek és végjáték egy hold alatt.
Szerelem és szép gyermekek, rajtunk múlik, mi marad.
Van egy rutin, megnyugtatlak, listát vezetek.
Az érzésekhez nincs ilyenem, azok hevesek.
De a kezem csak úgy suhan, sok a teendő.
És ezek köztes eredménye egy furcsa, veszett nő...
Mintha fal lenne köztünk, szíved s szívem között.
A távolság oly tapintható, közénk űr költözött.
S a hiányod úgy fojtogat minden pillanatban...
Bár kiléptem az ajtón, érzem, ott ragadtam.
viccesebben
Amit láttam gyerekként, a sorozatos evések.
A kiborított levesen az elcsúszós esések,
És a hangulat, a nevetés, de nem beszélgetünk.
A zaj vegyült a csenddel, mi így ünnepelünk.
A porban száll az égi fény.
Oly könnyű, gyönge, jellemes`.
Elővonul a régi rét,
Hol a meleg kedves, jelmezes.
Őrlődöm valahol igazságnak s hazugságnak mélyén.
Milyen, ha csak kihasználnak? Mintha belül égnék.
Tudod, mindig hagyom magam. Magamat, kit bántok.
A gödörből már úgy kimásznék, mégis nagyot rántok...
Sokszor hisszük, a valóság csak a miénk lenne.
És a folytonos megingás nem emberi gyenge.
Azt gondoljuk, mocsok van bennünk minden ponton.
Felőröl a belső hang, rágódunk egy folton.
Ki akarom írni magamból;
Állandóan szorongok.
A könnyeim meg zavarosak,
Csordogálnak bolondok...
Néha vágyom érintésre, de dühöngve megtagadnám.
És sutba dobva mindent magamat is feladnám.
Néha csak úgy lélegzem, létezem. De élek...
Mondja meg azt valaki, mi volna ez, élet?
Egyszer jobb lesz, anya? Nyomot hagyott, tudom.
A múlt sebein megint újra végigcsúszom.
S bukott ember gyerekeként pásztáznak az úton,
Azt akarom, szeressenek, keressenek túlzón`.
Akarok valamit adni, hogy lássák, én Én vagyok.
Szeretnék bizalmat kapni. Meleget, mert megfagyok.
Érezni valami tisztát, egy dolgot, de teljeset.
Figyelni, nemcsak nézni, értékelni a helyzetet.
Mit jelent a düh, ha az nem kap szavakat?
A megpirított bőr csupán, a végén semmi szavalat...
Hiányzom magamnak egy dörgős délutánon,
Apró gödröcskékkel száraz orcámon,
Mi most elúszna a könnyektől, de hallgatagan remeg.
Félelem a fájdalom, így visz ez, vezet.