Bodrogi Attila
Telnek a hónapok, peregnek az évek,
Szemem kislányt keres, de felnőtt nőt nézek.
Elmém zugaiban rejtőzködő képek,
Ha nem akarnám is, ezek mind mesélnek.
Nem komor felhőkkel borul rám a múlt,
Ha volt is rossz emlékem, mára megfakult.
Homokkő és mészkő őrizték a rosszat,
Hála az időnek, mi minden fájót oszlat.
Szívemben minden bút elfedő fátyol,
Örömet adó jó érzés táncol.
Mikor rád gondolok, mosolyog a szívem,
Ezt az élményt mindig magammal viszem.
Hogy is lehettem ilyen ostoba...
Megérint egy érzés... nagyon mostoha.
Azt reméltem egykor, nem nősz fel soha,
Most meg előtűnik az emlékek sora.
Néhány órája csak, hogy igent mondott neked,
Ő is hiszi, tudja, boldog lesz veled.
Teltek a napok, hetek, hónapok,
Érte égő vágyad végre jóllakott.
Szemedben látom, te is elhiszed,
Nem hiába volt e három évtized.
Elillant, elrepült, de mégis itt maradt,
Sok szépet megéltünk a harminc év alatt.
Lassan kúszik a hajnal,
Ébred a felkelő nappal.
Enged a fekete éjjel,
Nem birkózik a fénnyel.
Emlékszel, mikor a "nászutamra" mentem?
Egész idő alatt tornáztam egy versen...
Végre itt a tavasz, vége van a télnek,
Kint, a fák ágain madarak zenélnek.
Dolgozik a csőrük, az az ici-pici, parány,
Hogy miről beszélgetnek, örök talány.