Bódi-Vechter Katalin
Minden egyes nappal meghalok egy kicsit
Minden egyes nappal meghalok egy kicsit
Hónapok óta már, mióta nem vagy itt.
Elhullott könnyeim kitesznek egy tavat.
Hiányod nem enyhül, a fájdalom maradt.
Hetek óta már, hogy nem érzem csókodat,
S illatodból is csak, mi párnádon maradt.
Elmentél, úgy hiszed, nem szerettelek,
Pedig, mint én téged, szeretni sem lehet.
Nem tudok eldobni én tizenöt évet,
Képtelenség lenne, ne is kérd ezt, kérlek!
Te vagy a legjobb, mi megtörtént velem,
Képzelni sem tudom nélküled életem.
Elhagytál azzal, hogy nem térsz vissza többé,
Elképzelt életem szertefoszlott köddé.
Összetörött lelkem romjain kesergek,
Hullanak könnyeim, születnek a versek.
Voltam én napkelte, ragyogva ébredő,
Voltam hullámverés, parttal incselkedő.
Voltam a szélfúvás, virágot ringató,
S voltam a boldogság, a hozzád tartozó.
Bár kő volna mellkasomban e megtört szív helyett,
Nem tépne szét a fájdalom, hisz egy kő nem szeret.
Köszönöm neked az esti mesét,
Mi foglalkoztatott,
Mi álomba ringatott,
S láttatta velem, mi az, mi szép.
Tőled tanulok meg számolni és írni,
Kis kudarcaimat segítesz kibírni.
Ajándékot akartam készíteni neked.
Valami gyönyörűt és különlegeset.
Közeledtél felém,
futó, nyári zápor,
de máris tovatűnsz,
hisz várnak rád máshol.
Borostyánkő fénye szemedet idézi,
Hangodat hallani patakcsobogás,
Lágy ajkad édes csókodat ígéri,
Mosolyod íve édeni látomás.
Hogyha virág lennél,
lennék én a nap,
hogy sugaraimmal
beragyoghassalak.
Lehunyt szemmel fekszem,
Még érzem illatod,
Tarkótájt borzongat
Elfojtott sóhajod.
Nem kell nekem Bálint napra masnidíszes bonbon,
Szaladjon más vásárolni ezért árkon-bokron.
Néha úgy érzem, hogy árral szemben úszom,
S a sodró víz ereje hatalmas és kemény...
De fáradhatatlanul tempózom tovább,
Mert nem adhatom fel; még éltet a remény.
Szeretlek téged - Te vagy, ki egykoron magadhoz vonzottad gyönge lelkemet -
Olyan forrón, oly odaadással, amennyire szívnek csak szeretni lehet.