Bódai-Soós Judit
A hold a földre lelt az égen, s azóta
együtt keringenek a fényes nap körül.
Sok üstökös nem érti, hogy miért e frigy.
Pedig a kettő több kettőnél, ha egyesül.
Két pici hópihe szállt ide rám.
Nézd, anya, mily csini lett a ruhám!
Szívemben őrzöm mosolyodat,
s türelmed minden megértő szavát.
Tente, Peti, tente,
eljött már az este.
Álomország kapujában
tündérkék várnak vidáman.
Kézen fognak, táncba hívnak,
énekükre megtanítnak.
Megjött a Mikulás.
Mit hozott? Mit cipel?
Mi van a zsákjában?
Ajándék ezrivel?
Hófehér fejével
bólint a hóvirág,
mert rég tavaszra vár
a szunnyadó világ.
Két kicsi hangya
őszi avarban,
morzsát görget,
könnyen, gyorsan.
Mosolygós, őszi Nap
kacsint le a tájra,
Szeptember Sámuelt
víg kedvben találja.
Hargitában, Kovásznában
magyar szívem dobban,
mintha újra hazatérnék,
s még annál is jobban.
Hát nézlek, vén Maros,
ahogy a Tiszába szaladsz,
bőszen, s mégis
magad feladni készen.
Hóban fürdött pillantásom
vacogva vetem rád, Hazám.
Hát ötven év elég volt, mondd,
hogy önmagukért taposó
egyének halmazán
kívül szép neved alatt
ne legyen semmi más?
hangok
festenek ruhát
a pucér emlékezésre
pihe
illatok és ízek
lehelnek zenét a képbe
és színes...
Dalt fest a néma fényből
az ősz melankolikus keze,
s ágyat vet hullt levélből,
emlékeit fektetvén bele.