Bíró Rudolf
Aznap rajtam fekete ing és
egy árnyalakkal sötétebb
nadrág volt.
Észrevettelek téged, és
szívem helyén megjelent egy
izzadságfolt.
Kéz-meleg szél simította az ég alját,
Hízelgőn bújt, dorombolt az éjszaka.
Két macskaszem villogott a küllők közt,
Nyávogó macskaköveken értél haza.
Holdsarló kaszált fent az égen.
A felfüggesztett csillagok csak hulltak,
mint a kívánságok, melyekre éppen
gondoltam. De azok túl bonyolultak.
A kifogás egy szubjektív magyarázat.
A vitában az érvek hasztalan bábuk.
Hiába léptem át eldőlt figurákat:
a parasztoknak van a legnagyobb számuk.
1.
Cseppfátyolba foltozott szivárvány
Szín-boltíve a föld felé hajol,
Mint száj sarkában az "egyszervolt" mosoly,
Mi csak elkent érzés a múlt vásznán.
Néha szeretnék apát és anyát.
De csak egyikben van meg a "még lehet".
Elvesztettem annyi "féltveőrzöttet",
mint üveggolyóit egy kisgyerek.
Karéj volt, ott maradt héj
az égi abroszon.
Éhes száj marcangolta,
mielőtt jött a nagy pofon.
Láncdohányos Hold köhög odafenn az égen,
körötte elnyomott csikkek a csillagok.
Lehamuzott sztreccsnadrágként nyújtózik éppen
a körút, és rajta foltként izzadok.
Odakint üvölt a zene, bent a szokol,
Szinkronizált szöveg a nyelvemen,
Énekkar a torkomban már hangol,
Parketta ropog, lábam nyergelem,
Az ablak reszket, szorongva nyílik,
Majd lassan magamban
Elszámolok tízig.
Csak térdelek a fallal szemben,
vallatós-félhomály ül le mellém.
Azt gondolnád: imádkozik a szentem,
de kezeim árnyjátéka aligha festmény,
hisz arcodat formáznám magam elé.
Azt mondják, a fájdalom az,
amitől a vers VERS lesz.
Akkor a múltam termékeny,
a jelenem meg terhes.
Már egy fekete macska dorombolt
a kávéfőző lusta belsejében.
A napba ölelkezve sírt a párkány,
szivárvány-jégcsapok lógtak a szemében.
Leláttamoztam az első verset,
amit elkapkodva neked írtam.
Nem készültem, s tudatlanul
egy jó jegyben bíztam.
Úgy tudom, a káoszban is van rend,
de csak a megszokást érezzük annak.
Garzon-lélekben lakni ma a trend.
A mosoly melyik része az arcnak?
Csak álltunk egymással szemben.
Megakadt súgógép volt a horizont.
Nem is mondhattad volna szebben:
Szeretlek. Én meg, hogy viszont.