Bíró Rudolf
Nyitott mondatokban beszéltem hozzád,
Míg te zárójelbe tettél minden gondolatot.
Szögesdrótból fontad a szavaid,
S csodálkoztam, hogy rajtuk fent akadok.
Rozsdás kezedben a simítás nyikorog.
A szád nem nyílik. Sarokvasán sör csorog.
Kopognék én a korhadt szívfalon,
De a félretett kaputelefont se hívhatom.
Egy idomított pokolgép
dobog idebent.
Egyenletes metrumokba
szelídült fenevad.
próbálok levegőt venni
csak azért hogy lássam
két belégzés között van-e
térfogatbeli különbség
mikor meglátlak és ha nincs...
Pihenj csak, kicsiny lélek, karomban,
éj-kék szirmait bontja az égi virág.
Levelén az álmok csillagként halomban,
nincs is szebb most, mint az álomvilág.
Csak grafittal tudok színezni.
Diszkriminált-színvakság ez.
A szürke, megélt hétköznapok
impresszionista ábrázolása.
...Ígért pillanat örvényként húz selymes ölébe,
Parton a szellő elringatja a tétova álmot,
Hullámzó haja fodrain úszik két szemem Ébren.
Tegnap rózsaszín-vattacukor
felhőket láttál az égen.
Pedig be volt borulva.
Csak álltunk kéz a kézben
az eső alá szorulva.
Kinyújtottam a nyelvem,
- ez a perc most kétszemélyes -
majd naivan megkérdeztem...
Fogatlan fotocella-száj nyeli
A shoppingoló próba-babákat.
Egyik lábán alig öt perces lábbeli,
S mint aki háztartásbeli,
Méregeti a botox-kacsákat...
Készülök rólad verset írni.
Egyszerűen. Tisztán. Igazul.
A születő gondolat nem fog felsírni,
túlhordtam, s csak nevet pimaszul.
Emlékszem, volt egy origami könyvem.
Igazából a nővéremé volt,
de ő csak hétvégente járt haza,
így hét közben az enyém lehetett.
Kiteríti levetett ingét a ma,
S vasalja az újat a horizonton.
Gyűrt élen rekedt meg az álmos tegnap,
S már szendereg a fény a narancs gombon.
A gyerekeket a csend teszi bölccsé.
Az elhallgatott némaság. Az értő-álca,
mely mögött éreznek, értenek és szenvednek.
Csendes gyerek voltam. Csendben figyelő.
csak arra tudtam koncentrálni
ahogy a lemenő nap ráveti magát
a tehetetlen szobára amelyen
megbénult csend ült hiába
kerestem a karmolások nyomát
a darabokra tépett gyereken...