Biro Melinda
Van az úgy, hogy csöndre vágyom,
öreg fa alá beállok.
Napsugártól védem testem,
feltöltődöm türelemmel.
Szívemre most ráült a csend,
ó, fiatalság, mennyire szerettelek.
A pillanat varázsa jelen volt,
amit benned láttam, való volt.
Gyermekké tettél, úgy szerettél.
Óvtál és nagyon féltettél.
Csillagod voltam, s te álmom őrzője.
Holdvilág égnek közepében.
Szabad léleknek születtem.
Magamban hordom a csodát,
a végtelent, a kedves mosolyt,
a szeretetet, a reményt,
a szép estéket, a zöldellő mezőket.
Uram, szabadíts meg a gonosztól
Miért születik meg az ember,
alkotni, valami szépet cselekedni.
Szeretni, a végtelenbe suhanni,
Istenhez megtérni, imádkozni.
Adni akarok minden szóval,
simogatással, igazi csókkal.
Örök csatában életet óvni,
sebeket kötözni, gyógyítani.
A költő lelke olykor megpihen,
hogy újabb erőre szert tegyen.
Tinta kékjébe mártott tolla pihen,
míg újra kezébe nem fogja.
Gyöngyfehér hó alatt
fázik a szerelem.
Én is fázom,
ha nem nyújtsz kezet nekem.
Gondolatbimbóim virágba borulnak,
ha rád gondolok.
Egyetlen sugár vagy a Mennyekből,
mely arcomon fényesen ragyog.
Ó, kedvesem,
ne félj a haláltól.
Rettegj
a meg nem élt élettől,
a lement napsugártól,
a megkövült arcoktól,
a mosolyt nem ismerő ajkaktól,
a hazug emberektől.
Borús ősszel ballagok a temetőbe.
Víztócsák mélyén meglibben emléketek.
Egy dallam kísér utamon, s anyám hangja.
Szép volt, akár egy régi Szimfónia.
Boldog vagyok és szabad.
Láthatom, hogyan kel fel a Nap.
Táncol a szél, füvet bont a rét.
Színes álmokat magamnak
rajzolok. Virágszirmokat
szórok szerteszét.
Az idő múlik,
a gondolat rendeződik,
a lélek önmagára figyel,
ami fontos, az marad,
mi érték volt valaha.