Biro Melinda
Gondolatbimbóim virágba borulnak,
ha rád gondolok.
Egyetlen sugár vagy a Mennyekből,
mely arcomon fényesen ragyog.
Ó, kedvesem,
ne félj a haláltól.
Rettegj
a meg nem élt élettől,
a lement napsugártól,
a megkövült arcoktól,
a mosolyt nem ismerő ajkaktól,
a hazug emberektől.
Borús ősszel ballagok a temetőbe.
Víztócsák mélyén meglibben emléketek.
Egy dallam kísér utamon, s anyám hangja.
Szép volt, akár egy régi Szimfónia.
Boldog vagyok és szabad.
Láthatom, hogyan kel fel a Nap.
Táncol a szél, füvet bont a rét.
Színes álmokat magamnak
rajzolok. Virágszirmokat
szórok szerteszét.
Az idő múlik,
a gondolat rendeződik,
a lélek önmagára figyel,
ami fontos, az marad,
mi érték volt valaha.
Múltba tekint oly sokszor szemem,
néhány perc, s visszahúz a jelen,
mosolya biztató kegyelem,
néha kezet nyújt, hideget, meleget.
Hűvös vizek köves medrében
csendesen úszik a nagyvilág.
Lecsendesedtek az ünnepek.
Új évbe lépett a tegnap embere.
Gyermekkorom szép karácsonya jut most eszembe,
mikor a fényes égből mindig hó esett.
A fények csak karácsony estéjén gyúltak meg.
A fenyő illata friss volt, és ruhája ragyogó, díszes.
Micsoda hajnalra ébred az ember.
Hinti az ég a porcukor hópelyheket.
Tiszta és magasztos a minden.
Hívogatnak az égi fények,
Érzed, megérintik lelkedet.
El innen, hol nem értik szavad,
Felhők közé menekülni,
Csillagokkal megbeszélni,
Mit ember nem ért meg.
Ott, ahol a fenyők az égig érnek,
tejszínű felhőket magukhoz ölelnek,
ott a Hargita, ahol a Nap tündökölve jár.
Mint egy hallgatag, eltévedt madár,
jár a székely a magyar a Hargitán.
Nekem az ősz a forró nyár,
a szerelem, a csók, a vágy.
Emlékszem,
ősz hozott el a kerten át,
ott, hol összesúgtak a fák.