Biró Gizela
Csend uralja az alkonyi rendet,
S pusztán feltekint a lélek,
Feltámadott az Úr! Az ember
Magába száll, s várja, hogy
Ébredjen hitben és szeretetben.
Hűs csermelyek lombok alatt,
Forrás gyöngye nyit új tavaszt,
Harmatcsepptől bomlik virág,
Mosolyt fakaszt csodavilág.
Erdők mélyén, hűvös lankán
Kis hóvirág szendereg,
Látogatni hívogat ő
Bátor embert s gyermeket.
Terád tekint, mint a hajnal,
Édes és hívogató,
Gondodat elűző,
Erdei tisztáson
Derűsen ébredő.
Nyáron játszik a Nap és fény.
Ősszel csillan az eső, és
kóborol a szél. Télen
ezüstvirágot sző a fagy és jég.
Új ruhát ölt tavasszal a verőfény.
Csodáltad meg már a fenyőt?
Koronája, minden ága
Télen is, nyáron is zöldellőn
Pompázhat mesélő varázsban.
Már lassan közeledik a karácsony,
Kicsit másképp képzeled a világot,
Vizsgáld meg szívedet... ó, mily bátor...
Őszülő hajamon végigsimítom
az örök létem viszontagságait.
Könnyeim leperegnek arculatom lágy
vonásain, novemberbe halkan lépek,
előttem síremlékek, s a szélben...
Kinyílott a szívem,
Őszre hajlik lelkem,
Dalom énekelem
Lent a faluvégen...
Kicsit sétálgattam
Faluvégen éppen,
Nádfödeles kis ház
Virít a környéken!
Eső szitál! Odébb
a Hold ragyog. Fényben
fürdenek a csillagok!
Nem is tudom, hogy ki vagyok,
Nem is tudom, hogy miért vagyok,
Nem is tudom, mit mondhatok,
Őszi széllel dalolgatok.