Biró Alexandra
Hallgasd
A kopogó esőt az ablakon.
Nyújtózz nagyot, tudom, ezt szereted,
S lopd vissza a lehúzott paplanod.
Elballagtál és már nem érzed a terhet,
Melyet az elmúlt évek bizony rád tettek.
Tán régen kicsit féltél,
S nem tudok mindent rólad.
Mégis, mikor kellettél,
Hagytad az autókat.
Hiszed vagy sem, egyszer véget ér minden,
S lehet, hogy elveszted az összes kincsed.
Most csak nézlek téged,
Téged a tükörben.
Ismertelek régen,
Édes, kicsi szörnyem.
Szeretném, ha szeretnének,
Sose kértem ennél többet,
Mégis, mintha teher lennék,
Engem mindig összetörtek.
Belülről feszít a tudat,
De nem találok más utat.
Nem kapok levegőt, fuldoklom,
De ebből semmit nem veszel észre, tudom.
Régen szorosan fogtad a kezem,
És úgy óvtál, mint legdrágább kincsed.
Ma már felnőtt vagyok, és elveszett,
Nem csinálsz mást, csak mindenből viccet.
Sikítani akarok.
Szenvedek, nem látod?
Sikítani fogok,
Hisz tudom, ezt várod.
Elillant a gondolat,
S vele együtt minden szó.
Mondtam volna fontosat,
De már nem helyénvaló.
Én vagyok életed zenéje,
Füledben búgó, régi dallam.
Mikor már elszomorodsz, vége,
Újra megszólal hangosabban.
Nocsak, ott egy kiscica,
Ragad rád, mint matrica.
Nyávogva, dorombolva
Száguld be otthonodba.
Nem vagy más, csak áldozat,
Ismétled minden szavad.
Semmit nem tehetek,
Csak lebegek és nevetek.
Felpattantam paripámra,
S elindultam a Légvárba.
Sietnem kell nagyon-nagyon,
Szép kislány vár fent a falon.
Nem vágytam semmi másra,
Csak egy igaz, hű barátra.
Nem mosolyog a szemembe,
Majd köp mindig levesembe.