Berecz Magdolna
Féktelen álmokat rángat a mélybe
Misztikus titkait őrzi az éj.
Kis tüzek égnek a lágy horizontnál
Táncol a tűz és szikrázik a fény.
Ne félj!
Hatvankét éves lettem én,
visszafordulni nincs esély,
megyek,
megyek.
A semmi közepén létezik egy város,
Zajlik itt az élet, igaz, nem szabványos.
Nem röpködnek soha itt káromló szavak...
Hiába jössz, kedves, előled elfutok,
s ha mégis megtalálsz, tán pokolra jutok....
Kincset kapott egykor ez a bűnös világ,
Jászol rejtekében szelíd Isten fiát.
Jézusnak nevezték, s áldották a kezét,
Tiszta szeretetről ő már nem csak beszélt.
Amikor már minden széthullott a térben,
s kis papírhajókat sodor a képzelet...
Ha csak fecsegni tudsz, s balgaságod ordít,
falon áthatolhat, ám sorsot nem fordít.
De ha elméd éles, s mint a gyémánt - ragyog,
bölcsességed néha jobb, ha takargatod.
Mert minden olyan bonyolult
Ha korog a gyomrod, és üres a zsebed,
közben betűk tornyát pásztázza a szemed,
még sincs bölcsességed, ha szorít a cipő,
s kiszalad alólad a képlékeny idő.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
A szó elillan, de papírra vetve
tündököl az ihlet csillaga!
Elbocsátó
Földi pokol csöndje ordít a fülemben.
Cifra tükör reped, vad démonok várnak.
Halállal sakkozni, ó, nincs már türelmem,
S nem találok ösvényt, hol angyalok járnak.
A magányos farkas
különleges fajta,
őt már nem érdekli,
merre jár a falka.
Én vagyok a tükröd,
Lásd meg magad bennem,
s ha nem tetszik a tükörkép,
kérlek, ne szidj engem.