Bera Irén
A lámpaoszlopokon díszek lógnak.
Az utca nem otthon, hiába villognak.
A szürke köd mereng, nem szól dal, zene.
Éhesen repked, fázik a cinege,
szellőkben már dereng a tél üzente.
Avar alatt virág nyújtózkodik,
harmatkönny hull rá, nem panaszkodik,
napnak melegében szárítkozik,
eltévedt lepkének illatozik.
Szürke felhők várnak, nincs vörös és kék,
már úton vannak a darvak és fecskék.
Harmat mossa kíváncsi virág fejét,
álmosan nyitja nap résnyire szemét.
Ha a könyvnek nincsen címe, ha a lapokon nincs betű,
Ha a hegedűnek nincsen hangja, ha a kotta is üres...
Kóborlok az utcán, és árnyékomba botlok,
mi követ, mint hitetlent a koboldok.
A kavicsok a múltról mesélnek,
nagy utat tesznek meg, míg hozzánk érnek.
Lehetnek aprók, nagyok, kövérek
és színesek, feketék vagy fehérek.
A fény és a végtelen magánya átölel,
szinte lebegek a súlytalan csendben.
Addig szeress, amíg lehet,
mert a lét, mint homokszemek,
igen gyorsan leperegnek.
Álmomban, Édes, gyermek voltam.
Neked nyíló orgonát loptam
a senki földjéről, fehéret,
és szedtem nefelejcset, kéket...