Bera Irén
Találkoztunk, izzott a pillanat varázsa.
Nem gondoltunk tegnapra, sem a folytatásra...
a teljesség igénye nélkül
A nő egy rejtélyes csillag.
A lelke álmodó pitypang.
Még ha kezeddel érinted,
Akkor se hidd, hogy ismered.
Nem hiszek szóban,
Nem hiszek dalban,
Sem a mosolyban,
Sem az alkonyban.
Ha én már nem hívlak,
akkor kérlek, többé te se keress!
Elborzadva nézem a világot.
Hatalmasok, háborúk, hiányok.
Beteljesedett turáni átok.
Csak maradjak jó, erre vigyázok.
Vajon fáj-e a virágnak, ha szirma lehullik?
Ha a szára gyengül, és levele lehanyatlik.
Vágyja-e még a napfényt,
De már rég nem álmodozik?
Néha olyan kusza ez a világ,
És annyira szétcsúsznak a dolgok.
Arra sincs időd, hogy mormolj egy imát,
És úgy érzed, hogy semmi sem fontos.
Ez az év is lassan véget ér.
Fűszálon pihen hideg dér.
Csipkeruha törékeny, rideg.
A madár most szomjasan piheg.
A Homokvár toronyszobája sokáig üres volt,
A szoba gyötrődve és kínok közt Aranyhajat font.
Gyönyör és boldogság költözött a Várba.
A Vár lett a hitetlen szemek csodája.
Rádöbbentem, csak egy porszem vagyok.
Felettem a menny, és alattam a pokol.
Szél, ha akar, elsodor,
A Nap is szétégethet...
Nem árthat semmi,
Nem bánthat senki.
Többé nem kell félni,
Csak előre nézni.
Felemészt az érzelem,
Csitulj, csitulj, szívem.
Ha nem teljesedik ki ez a szerelem,
Mi a szívemben fáklyaként lobog,
Megéri akkor is az édes érzelem,
Mi a testemben lávaként forrong.