Bense Orsolya
Néha reszkető félelem,
Máskor vágtató fájdalom.
Beborít és eltemet,
Vagy felránt és nem ereszt.
Az eső végét úgy akartam,
vízbe fulladt fák közt sírva.
Reménytelen sötétségben,
felhők voltak csak az égen.
Talán te vagy a kert,
Én pedig a bogár,
Ami csak ámulva
Virágról virágra száll,
S nem tud betelni
Az illattal, a színnel.
Verset akartam írni rólad,
Eget s földet felverőt,
Olyat, ami hegyeket reszkettet,
S völgyeket ringat.
Harminchét lapot írtam tele.
Boldog nevetéssel,
Remegő kezekkel...
Nem adok több gondolatot.
Nem kapsz verset,
Szerelmeset,
Vagy keserű könnyeket.
Valaki mindig elrabol tőlem.
A fájdalomtól nincs menedékem.
Mocskos, lucskos sár-világ,
Amibe beleragad a láb,
Rángatja a csontot, izmot,
Mint aki még soha, senkiben sem bízott.
Megérdemlem:
A szurkáló fájdalmat,
A sajgó bajaimat,
A sós könnyeket,
Az elégetett könyveket,
Az elszakított szálakat,
A valóra nem vált vágyakat,
A fullasztó szégyent...
Papírlapokra írom le,
Hogy milyen az ajkad íve.
A lapokat a partra hozom le,
Hogy a dühöngő Duna elvigye.
Száraz vagyok.
Mellkasomon nyílt seb.
Mögöttem szívdarabokat hagyok.
A föld alattam most nyílt meg.