Benkő Emőke
könnyed csobbanássá szelídül bennem a táj
sodródni az árral már egyre kevésbé fáj
megérkeztem a vizek szárnyán a Mostba
fejest ugrok boldogan a jelen pillanatba
forgás közben eltűnik a múlt fátyla is
szeretni tanulok mint egy pörgő dervis
lazán lebegek a felszínen és ez jó
bátran úszom akár egy anyahajó...
Mintha galaxis mozdulna meg bennem,
A Mindenség ajtajára nyílik szép szemem,
Pedig csak a szívem dobban egy nagyot,
Ahogy eltemetem magamban a tegnapot,
Elmúlt idők nyomát nem hajszolom tovább,
Bármit is idéz a kéz, a néha jó, néha durvább,
Elengedem, hadd szálljon tova, ami elmúlt,
Akár a pillangó, mely fénysóváran kimúlt.
Itt minden olyan más, mint odakint,
Puha kéz simogat, ringat, megérint,
Ismerős tájon járok, hazaérkezem,
Itt kezdődik, itt ér véget az életem,
A fény rám ismer, lágyan fon körül,
Nevemen szólít a csend, nekem örül,
Titkos mesét hallok, jó otthon lenni,
Elfáradtam a harcban, ideje pihenni.
Lágy csobbanássá válik Az, Ami Van,
moccan a lét a tér és az idő fátylában,
kicsi vagyok, és nem tudok Magamról,
sehonnan jöttem, egy sosem-volt tájról...
Mártózz meg, úrnőnk, örülj a rózsaszirmoknak,
Neked gyűltünk össze, szirmaink neked illatoznak,
Járja át bájaid a lágyság, finomság, gyöngédség ereje,
Mosoly nyíljék ajkadon, a boldogság aranyvesszeje
Sarjadjon szívedben, mikor rózsavizedben megpihensz!
Hófehér ruhámon tűzvirágok,
Illatuk átsuhan a havas tájon,
Betölt minden teret és időt,
Akárcsak jón-rosszon túl
Talált, elfeledett kincseim.
Míg ősz hajam simogatod
Magamon érzem az illatod
Erős karodnak kihűlt nyomát...
Titkos honvágyam nem érti senki,
Csak az, aki élete minden percét úgy éli,
Mintha az a legeslegutolsó volna,
Mintha szívének utolsó dala szólna.
Gyógyulj, szívem, éld tovább az álmot,
Láss egy jobb, szebb és igazabb világot,
Mert ahonnan jössz, ott örök fény honol,
Álmodj hát a fényről, mely igaz otthonod.
Akkor is, ha a magány a legjobb barátod.
Mint sziklát a tenger
Úgy fürdeted a lelkem...
Forogsz álmodban sorsod tér-idő szekerén,
Szívedbe mar a kétség: ma jót vagy rosszat tettél?
És ki vagy egyébként, te nyugtalan, kereső idegen,
Kinek minden mozdulata olyan idétlen és esetlen,
Kinek szemében oly szemtelenül ragyog a Végtelen?
Csak a hó ne jönne megint,
Csak be ne temetne odakint,
Ahol hideg van, és sehol egy lélek,
Ahol reszketek és nagyon félek,
Terveim, emlékeim szétszóródva,
Sírva, zokogva, földre borulva,
Csókolva a földet,
Az anyait, az édest.
Tegnap rég volt, ma még korán van, de szeretni mindhalálig sohasem késő.
Én elviszlek magammal életbe-halálba, és a síron is túl, ott, ahol lakik a Teremtő.
Veled vagyok a csillagokban
Veled vagyok az ezüst holdban
Veled vagyok az ég kékjében
Veled vagyok a zöld tengerben
Veled vagyok a rügyező tavaszban
Veled vagyok a tűzforró nyárban
Veled vagyok az őszi gyümölcsben
Veled vagyok a jéghideg télben...
Már nem fáj mindig, ha nézel,
bár néha sajog tekinteted helye,
mely simogat és becézget szelíden.
Csak attól függ, hova nézek,
kacsintásaid szúrnak, mint kavicsok:
csókot én tőled már nem lopok!