Benke Csaba
Szeretek egy kisleányt, de lehet, nem szabad!
Félek, ha szeretem, tőlem messze elszalad.
Szeretem a mosolyát és az őszinte szívét,
Szeretem, mert erkölcsös, nem hallom a rossz hírét.
Egy év alatt úgy érzem, hogy most igazán éltem,
Volt mindenem, mi kellett, és semmitől sem féltem.
Volt szerelem, mi elmúlt, de vannak még barátok,
Kikkel összetartozom örökre, mint az igazi családok.
Véget ért az életemben egy kemény fejezet,
Mikor a hazugságokat a szívembe szegezed.
Véget ért, de még látod, hogy talpon vagyok,
Bár a szívemben a sebek, miket okoztál, nagyok.
Szeretlek, Júlia
Csak egy szerelmes, átlagos srác vagyok,
Kinek a szíve csakis, Júlia, érted dobog.
Te vagy nekem az, amit úgy hívhatok, élet,
És tudom, hogy ez soha nem érhet véget.
Ha majd megpihen lelkem, és nem leszek,
Ha majd látod, hogy utoljára levegőt veszek,
Egyet kérek, hogy fogd erősen a kezem,
Hogy érezzem, hogy akkor is ott voltál velem.
Álmodat őrzöm én, amíg csak én élek,
A szívembe kerültél, kicsi Angyal, végleg,
Míg csillogó szemedben cikáznak a fények,
Adod nekem az erőt, hogy továbbéljek.
Tanítsd meg, magyar, a gyermeked!
Tanítsd meg, magyar, tanítsd a gyermeked!
Tanítsd, hogy a székely - magyar egy nemzet,
Mert egy a történelmünk, és egy a bánatunk,
Ami az, hogy most nem egy hazában lakunk.
Európa közepe
Tizenötmillió szív most értetek dobog,
Gyerünk srácok előre, hajrá magyarok!
Visszatért az erő, és újra itt az akarat,
Magyarország nagy volt és lélekben az maradt.
Ők azok, akik még egy zászló alatt éltek,
Ők azok, akik mindig egy nyelven beszéltek.
Az élet tengerén én még csak sodródom,
A hullám visz magával, de én nem aggódom.
Valahol partra dob, én csak ebben bízom,
És élem az életem egy szigeten, mint Robinson.
Fenyvesek és csörgedező kis patakok,
Igen... a Hargitán én itthon vagyok.
Várnak a nóták, és vár haza a Hargita,
Vár téged is, gyere haza, gyere vissza!
Elindult messzire a fekete, sárga és fehér,
Oda, ahol könnyebben előkerül a kenyér.
Székelyföldön magyarul szólnak a szavak,
Szól az ének magyarul, és rengenek a falak.
A tárogató hangja téged is hív vissza hozzánk,
Gyere ide, nézz körül, mert egy volt a hazánk.
Tudom azt hogy élek és egyszer meghalok
A világban én is csak egy fénylény vagyok
Mint a vonatnak is van egy végállomás
Az életnek is van és az is csak egy utazás
Becsukom szemem, és remélem, megálmodom,
Meghallom álmomban hangját, és elmegy a fájdalom.
Elmúlnak a sebek is, csak az emlék még marad,
Szállnak az évek velem is, mert az idő is szalad.