Benke Csaba
Tanítsd meg, magyar, a gyermeked!
Tanítsd meg, magyar, tanítsd a gyermeked!
Tanítsd, hogy a székely - magyar egy nemzet,
Mert egy a történelmünk, és egy a bánatunk,
Ami az, hogy most nem egy hazában lakunk.
Európa közepe
Tizenötmillió szív most értetek dobog,
Gyerünk srácok előre, hajrá magyarok!
Visszatért az erő, és újra itt az akarat,
Magyarország nagy volt és lélekben az maradt.
Ők azok, akik még egy zászló alatt éltek,
Ők azok, akik mindig egy nyelven beszéltek.
Az élet tengerén én még csak sodródom,
A hullám visz magával, de én nem aggódom.
Valahol partra dob, én csak ebben bízom,
És élem az életem egy szigeten, mint Robinson.
Fenyvesek és csörgedező kis patakok,
Igen... a Hargitán én itthon vagyok.
Várnak a nóták, és vár haza a Hargita,
Vár téged is, gyere haza, gyere vissza!
Elindult messzire a fekete, sárga és fehér,
Oda, ahol könnyebben előkerül a kenyér.
Székelyföldön magyarul szólnak a szavak,
Szól az ének magyarul, és rengenek a falak.
A tárogató hangja téged is hív vissza hozzánk,
Gyere ide, nézz körül, mert egy volt a hazánk.
Tudom azt hogy élek és egyszer meghalok
A világban én is csak egy fénylény vagyok
Mint a vonatnak is van egy végállomás
Az életnek is van és az is csak egy utazás
Becsukom szemem, és remélem, megálmodom,
Meghallom álmomban hangját, és elmegy a fájdalom.
Elmúlnak a sebek is, csak az emlék még marad,
Szállnak az évek velem is, mert az idő is szalad.
Ő, ki nem is látott még ilyen sötét világot,
Nem gondolta, de mégis áldozattá váltott.
Szeretem a néped, kultúrád, nyelved, a magyart,
A kínokkal telt történelmed, hidd el, engem is zavart.
Földem volt a tied is, de az sem a mai nap volt,
Elvette tőletek az az ország, aki mindenhol csak rabolt.
Te, eltorzult világ, milyen sok benned a gonoszság,
Kik benned laknak, jellemző rájuk a nagy konokság.
Az emberek szíve nem esik meg a nyomorultakon,
Segítsünk hát emberek, a szegény bajbajutottakon.
Színe már rég kifakult,
Dicsősége csak a múlt.
Jelene nem lesz többé,
Hiába vált ő gömbbé.
Üresen hagyott, színes, kifosztott szobák,
Visszhangos folyosók, az emberek ostobák.
Ilyen ez a világ, benne fanyar emberi pofák,
Megváltozik egyszer, tudom, vannak csodák.
Hól vagy?
Hargitai kis faluban virít egy kis ablak,
Abban a házban, hol szerelmesek laknak.
Nincs ottan harag, csak a vonzó, égő vágy,
Milliónyi csók és rózsaszirommal töltött ágy.