Bencző Annamária
Kezed szorgos, eszed vág,
Beléd kötni dilemmás.
Kicsi húgod problémás,
Nem éppen egy szép képmás,
Elfelejt jót és szépet,
Rosszakat csinál véled.
Homokszem a puszta szélben
Álmodozik nagy-merészen
Apró szemcse nagynak vágyik
Álmaitól meg nem válik
Tökéletes nagy és erős
Vágyaiban igazi hős
Szilárd támpont mindenkinek
Felette áll ő bárminek...
Vörösen izzó homokszemek.
Jéghideg, kéklő gyémántcseppek.
Csattanás, csörgés, dörömbölés.
Lassan csordogáló megrekedés.
A tegnap esti séta közben
Felhők úsztak el fölöttem,
S az égen színek árja kúszott,
Ahogy a Nap lejjebb csúszott...
Lelkem Benned megpihen,
Szívem Érted harcol,
Utam vezesd szüntelen,
Kezem bátran markold!
Jöttél, láttál, megszerettél,
Elhagytál és elkerültél.
Csalárd ugyan sose voltál,
Talán ezért fájt, mit mondtál.
Állok dermedten, megbénulva,
Szívem zakatol mellkasomba`,
Régi ajándékát elrejtem,
Nehogy meglássa, még viselem.
November eleji borús gondolatok
A holtaknak napján gyertyával kezedben,
A temetőbe kisétálsz bánattal szívedben,
Virágot is viszel, emlékét így becsüld,
De mért is csak most jössz, ha szívedre folt került?
A narancs horizont kiszürkül,
Homályba borul a tér,
A tomboló ég vihart jósol,
Eltakar a sötét éj.
Körülnéztem újra, mert egy hang azt súgta:
Rosszul láttam, túl sokat vártam,
A valódi világban még nem is jártam.
Körülöttem a világ összeomlik
Szemeimben egy-egy könnycsepp megbújik
De még nem engedhetem szabadjára
Mert nem válna az senkinek hasznára
Hiányzik, hogy várjak rád,
Hiányzik a kezed,
Hiányzik, hogy a Tiszába
Követ dobjak veled.
Fáradtan ha ágyamon fekszem
S egy hang szólal meg bennem
Hiányát túl erősnek érzem
Csókja emlékét védem
Kezét még derekamon érzem
S barna szempárba nézek
Vágya enyémnek tükörképe
De csak pillanatnyi szépsége...