Bazsó Boglárka
Nyíló piros, pompás színben,
Illatozó, drága kincsben
Ott lapul a szirmok alatt,
Ha keresed, el nem szalad.
Fekete-fehér világokba
Szállítom az ecsetem,
Útitársam festékeim,
S megfestem az egeket.
A borús ablakon kitekintve
csak úgy omlanak be a színek.
Hol egy sárkányt látok,
hol épp egy rémképet.
Lágyan esik az eső,
Halkan jár most a szellő.
Egy erdőben sétál az ősz,
Lépte után sáros a föld.
Ott pihen az ablakomban,
Minden reggel látom én,
Napkeltétől napnyugtáig
Őrzi az én álmaim.
Leporolva veszem elő
rég elfeledett gitárom,
felnyitva egy régi könyvet
olvasom a zenét is a fülembe.
Színesen vett levegőből
Lassan fújja fel a tüdőm,
Nézem, ahogy elrepülnek,
S elmélázva kergetőznek.
Két apró láng világít
A koszorú csöndjében,
Jön majd most a harmadik
Boldogan vigadni.
Mindenki kifejezi, ha fáj valami,
legyen gyermek, kamasz
vagy felnőtt az illető.
Újra a lépcsőket koptatva
Siklik el a figyelmem innen.
Az apró embereket bámulom,
És hallgatom a hangos neveket.
Szenvedő népek vagyunk
mi magyarok.
A balsors is régen tép,
Nem kapunk víg esztendőt.
Azt hazudtam, jól vagyok.
Nincsen baj, csak fáradok.
Van baj. Ezt te tudtad,
Drága őrangyalom.