Bazsó Boglárka
Leporolva veszem elő
rég elfeledett gitárom,
felnyitva egy régi könyvet
olvasom a zenét is a fülembe.
Színesen vett levegőből
Lassan fújja fel a tüdőm,
Nézem, ahogy elrepülnek,
S elmélázva kergetőznek.
Két apró láng világít
A koszorú csöndjében,
Jön majd most a harmadik
Boldogan vigadni.
Mindenki kifejezi, ha fáj valami,
legyen gyermek, kamasz
vagy felnőtt az illető.
Újra a lépcsőket koptatva
Siklik el a figyelmem innen.
Az apró embereket bámulom,
És hallgatom a hangos neveket.
Szenvedő népek vagyunk
mi magyarok.
A balsors is régen tép,
Nem kapunk víg esztendőt.
Azt hazudtam, jól vagyok.
Nincsen baj, csak fáradok.
Van baj. Ezt te tudtad,
Drága őrangyalom.
Hullanak a levelek.
Egyre jobban, egyre szebben,
lassan nem marad egy sem, s
akkor talán megtalál az,
aminek meg kellene jelennie;
és a fehér leveleket nem
hamunak fogják látni az emberek.
Fent a fellegekben jár Ő.
Barna hajában ezüst szálakkal
száll a széllel.
Az ablakból figyeled, ahogy
Az esőcseppek versenyeznek.
Melyik ér le előbb? Megfigyeled.
szemeidben a boldogság
mint két kék ragyogó óceán
csendes borús óriásság
halkan néznek hallom ám
lassan pislog két szemed
álmosan rebegteted
szépen csendben rám tekint
örvényt látok idekint...
Kitartva
Kitartani vagy feladni?
Elmenni vagy ott maradni?
Aludni vagy ébren lenni?
Álmodni vagy felébredni?