Batár Dorka
Széthordja a szél, nem marad belőle,
Pedig olyan sok van benne, belőlem/belőled.
Mintha nem létezett volna, már nem tudom elérni,
Hogy romjai még megvannak, szinte félek remélni.
Alkalmatlan pillanatban sokszor úgy jársz a fejemben,
Igényled a figyelmem ott, és tőled messze.
Fejemben nincs vége, végtelen hullámban
Pörögnek a képek a fürdőben, a szobában.
Csendesen suttogom
Remegő ajkakkal,
Remélve, hogy hallod,
Lelkem több darabban.
Ha most veled lennék, csak néznélek,
Elmémbe, ha lehetne, még jobban vésnélek.
Csak szemlélnélek csendben, míg le nem megy a nap.
Álmok tengerében is csak téged látlak majd.
Csak ledőlni szeretnék,
talán ez, amire vágyom.
Becsukni a szemem,
miután elterültem az ágyon.
Nem múlik a felhő, mi beborítja egem,
Hiába múlnak el hosszú nyarak, telek.
Nem múlik a kínom, ha majd éjfélt üt az óra,
Az Isten talán, de az ördög nem tér nyugovóra.
Van értelme szavaimnak,
Ha üres fülre találnak?
Ha igaz szóban gondolatod
Csak hazugságra vadászgat?
Ha bármit kívánhatnék,
A jelent kérném veled.
Minden percben vágynám,
Hogy foghassam a kezed.
Tudod, én a levegőt is csak miattad veszem,
El sem tudom mondani, hogy elvetted az eszem.
Már nem olyan a séta, ha nem fogod a kezem,
Nem mennék már arra, hova te nem tarthatsz velem.
Irigylem a napot, mert lát téged, ha ragyog,
Irigylem, mert érzed, ha sugarával éget,
Lehet tőled messze, de míg el nem jön az Este, ő vigyázza lépted, s ő az, aki ébreszt.
Ha annyi sebből véreznék,
ahányszor bántalak,
tán már összeesett volna testem,
s lent lenne a föld alatt.
Engedj el lassan, ha már feladja a kezed,
Ha túl nehéz az úton együtt járni velem.
Búcsúzz el csendben, ha eljön az az este,
Mikor a szemeid már más testébe vesznek.
Mindenemet odaadnám
Egyetlenegy csókodért,
Egyetlen kis mosolyodért,
Arcpirító bókodért.
Mennék veled, merre szél fúj őszi levelet,
Követnénk őt addig, míg nem repült eleget.