Barnaby
Szív-ereim tintakéken duzzadnak.
Márvány égen hófehérben juh-paplan.
Szellő nyájat úgy terelget. Fúj lehelet -
szertefoszlik. Apró bodrok,
mint a fodrok, köddé válnak.
Korhadt avaron támolyog a szél.
Felkap régi neszt, elhalt virág múló illatát.
Emléke kissé megkopott, szűk dobozba zárt,
Valahol messze még nyílik száz szirom,
És őrzi vigyázva szűz leheletét.
Szóljatok, szép hangok, lángnyelvű örömök,
Teljes fényáradás, szívörvény-nyilamlás!
Tűz-riadalom, boldog borzalom,
Hidegrázós gyönyör. Fenn szellem tündököl.
Apára, fiúra, anyára, kibújva minden gáncs mögül,
Mint rózsa kigyúlva, szeretve-pirulva.
Szelíd földeken járok. Vigyázza léptem
repcetáblák szélén selyem fű-paréj.
Csimpolya-dal, csivit, rigó trilla, csinszka-csúz,
zenés kikelet-fesztivál. Madárberkekben
örömünnep, szárnypróbáló hallali-hó.
Ütött-kopott kabát alatt
semmi faxni, pláne pompa!
Zsíros ujjas, hátán szakadt,
nem nevezném "zsáneromnak".
Bennem élnek tovább a gének,
hitet is te adsz, ha néha félek,
és összekuporodva-bújva vágynak
a sejtek kezed melegére,
melyet soha-soha el nem felejtek...
Lim-lom, gaz és ócska kacat,
krokodil sír, hiéna kacag.
Ahol sunyiság - bűn a fő erény,
fakul a szivárvány, kopó tünemény.
Hajnali szó, templomi rend,
harangzúgás, érc fala zeng,
majd csendbe hull. Szúette szék,
álmos-sötét. Napfény-törés
ablakokon. Halványló láng,
tánc a falon. Fel-le inog,
odalapul. Szó szenteleg, mellészökik.
Kinn derül, benn borong,
Fényesedik napkorong,
Az emberi gyalázatnak
vasvilla és vasdorong.
Fényárban lebegő Fenség, ó, halld, Atyaisten!
Ostoba bűn, ha kiserked drága Fiadnak a vére!
Hallgat a bágyadt szél is nem danolászik a cincér,
Lomb se rezeg már, zöld puha ágon elalszik az este.
Partra vetődnek a bálnák, csábít föld-delej égbolt
mindenüket lezabálják vérszagu-sószemü szörnyek
Állni a szél-teli parton, nap-nyila könnyel a szembe
Hej, de nagyon kidagadnak vásznai gyolcs-lepedőknek!