Barnaby
Hamuban szelektált lenyomatod rejtező emlék.
Feljajdult urnák, ledöntött piedesztálak,
"elbujdokolt, mielőtt felismerték..."
Zokogó zsebekben görcsbe tévedt ujjak várnak.
Jót már nemigen teremthet az Isten.
Nincs, mit feledhet a kíváncsi ember,
itt lenn minden kánaáni.
Ezerszer szivárvány,
szépséged vigyáz rám!
Alattad járnék hontalan,
soha boldogtalan.
Csak egy nap, egy ünnep,
talán így lenne jó minden nap.
Mert Ő az, ki erőt ad,
ha csüggedsz.
Szavát iszod, ajkán csüngesz,
ezért is legyen mindig nőnap.
Skarlátbíbor horizonton fényesedik csillagszem,
Végtelenbe tárt kapu, nagy a zaj vagy nagy a csend?
Tétova idő, málló percek,
pillangószárnyon reszkető világ.
Hajnali sóhajok, álmatag ébredéssel,
Szürke ködben párálló szántás -
zsíros korom-rögök. Zöld vetésben
elnyúló barázda. Árokparton fázós füzek...
Lehullt elém egy sárga levél,
A nyár még átölel melegével,
Méz arányával csókol az ősz,
Nem hivalkodik bűv-erejével.
Most hol vannak Ők,
a rég elmenők,
A félárva szentek?
Messzire mentek.
Hát itt vagytok újra, ti régi játszótársak!
Kisfiúkból komoly felnőttekké váltan
Apák, nagypapák, örömszülők,
Halántékokon ezüstben őszülők.
Vonó érint karcsú hegedűt,
léleknek bentről muzsikál.