Barnaby
Vonó érint karcsú hegedűt,
léleknek bentről muzsikál.
Olvadt faggyú, racka-háj, fanyar illat.
Néma homály. Görbült kereszttel
Szószátyár Apát némán keresztel.
Gonosz csengő fojt csendet, a ház riadtan ébred.
Kitárulkoznak ablakok, nyújtózva nyílnak.
Szétfolynak órák, percek,
Elnyelnek bárgyú lidércek
Minden pillanatot. Sötétbe zártan
Plakát-magányba vesznek
Nagy szerelmek?
Szél fújja kóc-üstököm,
Nap széles mosolyt fakaszt,
Érzem, a fű illatos,
Gyönyörű álmot teremt.
Könnyekkel gazdagon keserű eső hull.
Megvádoltalak Téged ártatlanul,
Fájdalmas Isten.
Valaki segítsen!
Testben a lélek fáradtan lapul,
Én az embert, az Isten Fia,
Igaznak hittem.
Hol vagy, kedvesem? Érzed, hívlak.
Hallod, hogy érted jajong a hegedűm fája?
Vágyleheletem vonómon sírva szólít.
Ujjaimmal téged érintenélek,
mint szilaj vadlovak
szelídítve-ráncba szedve.
Elhomályosodott
búvárszemüveg lebeg.
Benne riadt tekinteted,
utolsó levegőbuboréknyi
sikolyoddal csendesülve
a hullámok szívverésében.
Mindenütt kíváncsi szemek lesnek, égetnek kidőlt oszlopokon rozsdás hasú gyámok,
Lehorgasztott fejjel bundás birkák bégetnek,
Levitézlett, bárgyú bohócokkal züllött karámok.
Remény gyullad a kemény szívekben,
Hideg kínhalál nyomán forró az ébredés.