Barnaby
Elhomályosodott
búvárszemüveg lebeg.
Benne riadt tekinteted,
utolsó levegőbuboréknyi
sikolyoddal csendesülve
a hullámok szívverésében.
Mindenütt kíváncsi szemek lesnek, égetnek kidőlt oszlopokon rozsdás hasú gyámok,
Lehorgasztott fejjel bundás birkák bégetnek,
Levitézlett, bárgyú bohócokkal züllött karámok.
Remény gyullad a kemény szívekben,
Hideg kínhalál nyomán forró az ébredés.
Hátam mögött sárga villamos zörög,
sisteregnek nyűtt-vézna vassínek.
Mint dór oszlopok, a szürke viaszgyertyák,
Narancsvirág-lángok vetnek árnyat.
"Liliomsikolyt, jaj, ki ölelne" -
Hópihe-nyakba szél, ha befújna?
Szederujjadra gyógyító csókot
párba` lehelnék. Ajkad remegne, s
gyöngyöt nevetve bújnál ölembe.
Démoni az ég alja táncot, jár a messzi fény.
Nap-szél, Nap-delej bolondul cikáz`.
Megremeg a horizont, fehér tűz hív, ne félj,
Útra térj! A pillanat megigéz, felcsigáz.
Még zöld a leveled, árnyas gesztenye,
Hűs alattad a kora-őszi nyár,
"Indián nyár", zsong a dal fülembe...
Szép virágok, feleljetek: vajon hazavár
még anyám, simogatna ölelő keze?
Egy cseppben a tenger simogat, megver,
Nagy utat jár be Nap sugarán fel,
Majd lehullva éltet.
Útja soha nem ér véget.
Csak szólok, ragad a nyelv, anyaként vigyáz!
Nincsenek kódok, megfejthetetlen írásjelek.
Lovak szemében a lelkeket látom,
akik ellovagoltak a ködben messze.
Zabla, kengyel, sallang szélnek eresztve,
Fényes paták halk ütemet sem kopognak,
Rég kihűltek a szikár kezek. Erős ujjak
emléke - csupán a kantárszáron.