Barkaszi Ildikó
Ültem a négyeshatoson néhány megállót ma este.
Egy gazdag nő a fiával némi értetlenkedés után
csak úgy leült velem szembe.
Gazdag volt, bizakodó, és utazott elégedetten.
Aki szegény, annak mindene szegény,
vagyis majdnem mindene.
Szegény a ruhája, a frizurája, a keze,
és már messziről látszik, hogy elócskult, amiben jár,
és néhol a ruházatán összevarrt szakadás,
s a cipője is talán jó volt már valakire.
Nem lesz semmi különleges abban,
hogy fáradtan hazaérünk egy munkanap után.
Csak fekszünk egymás mellett majd,
miután mindenki minden aznapit úgy,
ahogyan tudott végül is megcsinált.
A határon túli magyarok
soha nem érik el az átlagot.
Azt a bizonyos nyugatias
irányba tartó biztonságot,
a békét, a komfortot és
a kiegyensúlyozottságot.
Hiába dolgozol, számodra nincs tisztelet.
Ők így szokták meg, hogy talán megtűrnek
néger rabszolgákat és fehércselédeket.
Mivel nem lassítanak majd, egy nap
feláldozhatod értük a fiatal életed.
Elváltak, ezért aznap otthon maradt a gyerek.
Én munkába mentem félálomban,
és azt hajtogattam magamban,
hogy úgyis mindegy már,
talán túlvagyunk már mindenen.
Leveleket hullat egy fa, és ősi dalt
zúg egy halkuló szív, ami őrzi azt...
Kiállok elétek vörösen a sok vak vádra,
királylány vagyok egy rongyos kis szoknyában...
Gazdagok jógáznak, szegények éheznek;
gyerekek tanulnak tehetetlenséget.
A válasz mindenre: na és aztán, kit érdekel ez?
Van sportautó, luxuscsaj, nyárra hotel éden
Ősi tanítás és modernitáselméletek;
Olyan voltál, mint egy elveszett ókori lelet.