Barkaszi Ildikó
Leveleket hullat egy fa, és ősi dalt
zúg egy halkuló szív, ami őrzi azt...
Kiállok elétek vörösen a sok vak vádra,
királylány vagyok egy rongyos kis szoknyában...
Gazdagok jógáznak, szegények éheznek;
gyerekek tanulnak tehetetlenséget.
A válasz mindenre: na és aztán, kit érdekel ez?
Van sportautó, luxuscsaj, nyárra hotel éden
Ősi tanítás és modernitáselméletek;
Olyan voltál, mint egy elveszett ókori lelet.
hosszas séta után az arcomra ég
a forró napsugár miközben a hűvös szél...
Ha eljön a nap, elégetlek,
akár a régi királyokat.
Visszaadlak az égnek, s érted
az utolsó könnyem ejtem majd.
Itt állok apám dzsekijében,
és már nem emlékszem,
hogy forrt be rajta a szakadás,
és arra se, hogy mit rontottam el.
Mire eldöntöttem, hogy többé nem gondolok rád,
és már nem hagyom, hogy eltakarják előlem az eget...
Már nem emlékszem
minden elfoszlott szóra...
A szobában gyorsan
komor sötét lesz,
néha megrohannak
váratlanul a fejemben
a legtávolabbi zugokba
száműzött képek.
Miben állna korunk valósága
a torlódó világképek körül?
Minek miért és mennyi az ára,
és hogyan futunk a mai korszerű körön?
Nők között királynő, Európa anyja,
asszonyok könnyei, angyalok harangja...