Bárdos Edit
Elsétált egyszer a boldogság mellettem,
Andalgott csendesen, találkozott velem.
Sorsom felől mélázva üldögéltem én,
Nesztelen, váratlan odaült mellém.
Tűnődő napvilág dereng,
madárdalba vegyül a csend,
szellő cikázik lelkemen,
kávém illata tovaleng.
Zendülő éjjel
Villanó fénnyel
Fellegek széllel
Terülnek széjjel,
Rezzenő létben
Hallgat a lélek.
Titulusa INRI
Szelíd szemek megtörten merengnek,
sajgó sebek nyomják a keresztet,
bűnt kiáltó nép tömeget áraszt...
Álmából kél a szunnyadó természet,
Ásítva ébredez, nyújtózik a táj,
Rügyet sóhajtva ringat új meséket,
Fátyol-zöldet lebben kócos fűzfaág.
Kezeimben régi képek,
Gondolat múltat hívogat.
Felbukkannak szép emlékek,
Szépségük lágyan simogat.
Gyöngyházkagylóban ring a lelkem
Szelíd, hullámzó érzelmeken.
Az ablakon kitekint a szegénység,
Mélyen megindítva öreg ház falát...
Világra jöttem én
Az élet tengerén
Hajóra szálltam én.
Vágytam az életet,
Fényes ígéretet.
Ülök a szobában... várlak.
Reményt nem adva valóságnak
szárnyalok,
mint fény, mi végtelenben árad,
illannak a tűnő gondolatok.
Itt az újév, ünnepeljük
örömmel fogadva,
idő múlását feledjük
bánatban vigadva.
Elhagyatott és fagyos a táj.
Zúzmara alatt nyögnek a fák,
Esengve merednek az égre,
Mint kezek, ha kegyelmet kérnek.
Fagy dala cseng, deret szitál
Fehéren ölelő csendben,
Szél lebben lelked fátyolán,
Könnyet idéz a szemedben.