Bárdos Edit
Vándor, ki magad is a magánnyal cimborálsz,
és tudva hiszed, hogy nincs remény, hogy fáj.
Hidd el, a magány lehet szép,
ha a szépre épül a gondolat,
a keserv elfogy, elmarad,
és megtisztul a ködös lét!
Kiterítem lelkem. Íme, itt feszül.
Szólítalak, Uram, s hallak legbelül.
Sokszor megbotlok én rögös utamon,
Felemelsz, leporolsz, mert vagy támaszom.
Sebet karcolt lelkemre a lét,
Féktelen idő húsba tépett,
reccsenő valóság: csonttörés,
ma... nincs itt helye üdvösségnek.
Szemeidben meg nem értést látok, kételyt,
sokszor dühöt, bút, Téged mérgező mételyt.
Világra jövünk, nem tudjuk, hol s mi végre,
így érkezünk oktalan e földi létbe.
Bolyongva keresünk célt a mindenségben,
eközben lelkünk dacol és küzd a térben,
s Golgotának éljük e békétlenséget.
Pókhálón ring a jövendő,
szelíd szél lebben hallgatag.
Mi lesz velünk, ha vihar jő?
Jaj, rettegem, hogy elszakad!
Jártam a pokol tornácán,
Emléke még most is éget,
Révedve néztem a semmibe,
Keresve az üdvösséget.
Kis, talpalatnyi csend, mi elvarázsol,
Röpít messze nagyváros zajától.
Jöttem, mert vágytam már béke szigetét,
Erdő öleli szívem melegét.
Elsétált egyszer a boldogság mellettem,
Andalgott csendesen, találkozott velem.
Sorsom felől mélázva üldögéltem én,
Nesztelen, váratlan odaült mellém.
Tűnődő napvilág dereng,
madárdalba vegyül a csend,
szellő cikázik lelkemen,
kávém illata tovaleng.
Zendülő éjjel
Villanó fénnyel
Fellegek széllel
Terülnek széjjel,
Rezzenő létben
Hallgat a lélek.
Titulusa INRI
Szelíd szemek megtörten merengnek,
sajgó sebek nyomják a keresztet,
bűnt kiáltó nép tömeget áraszt...
Álmából kél a szunnyadó természet,
Ásítva ébredez, nyújtózik a táj,
Rügyet sóhajtva ringat új meséket,
Fátyol-zöldet lebben kócos fűzfaág.
Kezeimben régi képek,
Gondolat múltat hívogat.
Felbukkannak szép emlékek,
Szépségük lágyan simogat.
Gyöngyházkagylóban ring a lelkem
Szelíd, hullámzó érzelmeken.