Baranyi Imre
Veled maradtam őszülő hajammal,
a lázadások árja véget ért,
az éj után ma látod, itt a hajnal,
a Hold mögötte már aludni tért.
A tél utáni nagy vidámkodás
hiányzik, és nem oltja semmi más
a szomjamat, csupán a tánc maga,
a csókod és hajadnak illata.
Ha átölelve tart hideg magányod,
s lecsordul épp a könny az arcodon,
hiába lépsz tovább az ingoványon,
lehúz az ördög, és ölébe von,
ha nem maradt erőd se már a harcra,
megalkuvón a múlt felett jajongsz...
Ezernyi harsonát, petárdarobbanást
kibírt fülünk e lázas éjszakában,
ki régi kedvesét kereste, és ki mást,
ki gyávamód, de volt, ki persze bátran.
Ha majd a farkasok reád
üvöltve-tépve rontanak,
mikor remegni kezd a szád,
s tudod, hogy itt a pillanat,
eszedbe jut talán, miként
akartalak megóvni én
mohó ölelkezéseink
megannyi lázas éjjelén.
A nappalokra éjszakák borulnak,
a Hold elé, ha fellegek kerülnek,
ki tudja, kél-e még belőle holnap,
marad nekünk vajon szemernyi ünnep?
Áll a fenyőfa is immár
díszeivel cicomázva,
fordul előre a naptár,
lassul az ünnepi vágta.
Szállnak a szélben a védtelen álmok,
kergeti őket a balga idő szét,
bősz viharában aligha találom
tétova, nyugtalan életem őszét.
Nyomás alatt a pénz, nyomás alatt a lét,
ragadd meg azt, mikor szerencse jő feléd,
de hogyha elhibáztad, űzd a bánatod,
a tengelyén a földgolyó tovább forog.
Idő se tudja, merre vagy,
a tér behajlik ott,
hol elkapott az őszi fagy,
s reményed elfogyott.
Virágaimra jött az ősz,
fejük lehajtva mind,
de még a vágyam ott időz
a rózsabokrain.
Hiába vársz, ha elszaladt,
ha elrepült a pillanat,
nem adja vissza senki már,
hiánya égve egyre fáj.
Fut a szél, tele már
az utam falevéllel,
megy a nyár rozson át
piruló melegével.
Halottaim ma már csak egyre gyűlnek,
alig van oly hetem, ne lenne több,
letűnt során a régi szép időknek,
a gondolat mereng a lét fölött.