Baranyi Imre
Csak állsz a szélben, hallgatod,
amint a szó eloszlik,
kabátodon megáll a hó,
de már alatta foszlik,
a lelkeden csupán a tél
keres még némi üdvöt,
de lent az ördögök neked
forralják már az üstöt.
Tudod te jól, hogy vannak rossz napok,
mikor magányod szörnyű perbe fog,
alatta újra fáj a béna szív,
goromba lelked lomha s invazív.
A tél a tájra ült ma reggel újra,
és még alig múlt lám az éjszaka,
de már mohón a kéményedbe bújva
kemény fagyot hoz, úgy oson tova.
A szél zokogva átsüvít az égen,
siratva őszi kerteket tarol,
megannyi sárba összegyúrt levélen
halad tovább, el is zarándokol.
Ha már futottál tűz elől,
mi körbe-körben égett,
akkor tudod, hogy túlfelől
most is figyelnek téged,
a vak szerencse nem hagy el,
immár az égig érsz majd,
a homlokodon ott a jel,
megnyersz te minden párbajt.
Mert én akartam lenni kosztosod,
hozzád botorkáltam, mint rendesen
felöltözött diák, ahogy szokott,
még kócosan, de mindig éhesen.
Fehér ruhája már oda,
szerelme sincs, nem is csoda,
a fodra megkopott ím,
kisírt szemére szorgosan,
tűnő idő magányosan
csak ráncot ültetett ki.
Még itt ülök a délutáni fényben,
kezed fogom, és nézem két szemed,
lelked varázsa áthatol a légen,
és simogatja gyenge szívemet.
Vajon ki fogja majd kezét
a tűz fölébe tenni,
ki fog majd újra értetek
a keresztfára menni,
ki lesz, ki szörnyű bűnötök
helyettetek bevallja,
s a zúduló nyílvesszőket
testével eltakarja?
Az éjszakáimon maró világod,
akár a sósav, úgy hatol ma át,
aludni nem hagy, én hiába várok,
s szövök mesédbe szándékos hibát.
Az őszi égen átfutó,
keringve lengő nyárutó
ellibbenő szelében
hajad lobog varázsosan,
omolva szép hatásosan
szívem hullámterében.
Te fújd csak azt a trombitát,
te fújd, amíg csak hagyják,
nehogy farsangi álmodat
az ördögök tapossák,
te csak táncolj, ölelj, szeress,
a kedvedet ne szegje,
hogy annyian búsonganak
az álmaik feledve!
Kering a farsang, áll a bál,
körötte mennyi karnevál
forog, pörög, derül,
és táncoltatja kedvesét
erős kezén a férfinép
kitartón, emberül.
Szedjétek szét a lelkemet,
és hordozzátok körbe,
szorítsátok a szívem is
egy vergődő ökölbe,
tapossatok a hátamon,
kezem kitekerjétek,
én akkor is előjövök
és leülök közétek.
Szilveszter éji harsonák
szórják a békesség dalát,
vajh elég messzire?
Konfettit fúj a téli szél,
most nem süvít, nem is beszél,
és még bennünk hisz-e?