Bánszki Bettina
Valami régi, valami új, valami kék, valami kölcsön
Történetünk ősi, az idővel egyszerre kezdődött.
Új köntösben most ide a Földre leköltözött.
Életem tavaszán a szívem rügyet bont,
s a szívemnek már a tiszta fény ad otthont.
A szívemben virágzik az isteni szerencse,
mellyel az életem Isten átszőtte.
A múzsa a mély álmot csókjával megtörte,
belépve ezzel az időtlen időkbe...
Szívem ébred, felnéz s Rád tekint:
Mutasd! Mi a szolgálatom ma odakint?
Mi az, mit a világért én ma megtehetek?
Én e földnek ma milyen kedvesség lehetek?
A hegyen egy vár. Benn egy zárka.
Szívem ide van bezárva.
A hegy magas, körötte árok.
Félek, hogy innen ki nem találok.
A vár fala masszív s magas.
A cella? Szívemnek nem túl tágas.
Szenvedek.
Rossz nekem, de nem tehetek róla.
A szenvedést külső körülmény hozta.
Áldozat vagyok, én nem változtathatok.
Nincs olyan dolog, amire én is ráhathatok.
Fáj a szívemet zárva tartani.
Vágyom a kaput végre már kinyitni.
Ami ott vár, szívembe engedni -
s szeretni, szeretni, szeretni.
Ébredj, kedves, ragyogtasd fel csodád!
A világ - már tudod - várva vár terád.
Meghajlok a sorsom előtt
Ember tervez, de Isten jobban tudja,
hogy merre visz az Ember útja.