Bánlakyné Moravetz Edit
Szívet, lelket megrázó sikoltás:
"Elfáradtam, már nem bírom tovább,
Bennem az élet rettenetté vált!"
Csak kérge, mi segítségért kiált.
Csöppnyi lepke pille-szárnyon
Landol színes virágszálon.
Tárja lelkét, mely hófehér,
Arany-ezüst kinccsel felér.
Locsolóversben
Szagos húsvét reggelén
elém állt egy kis legény.
Nyújtá rózsás üvegét,
ekképpen kért engedélyt...
Volt boldogságkönnyem, a napon csillogtak,
Ragyogó perceket velük aranyoztad.
Egyszer váratlanul jöttek sötét felhők,
Villámmal, dörgéssel eleredt az eső.
Március 15.
Üstdobként dübörög a szív!
Ott áll szemben az ellen,
Tartásán látod, harcba hív;
Mérkőzni akar veled.
Színes kis falevél ágától megválik,
Szárnyra kapja szellő, boldogan hintázik.
Úgy érzi, már szabad, búcsút int fájának,
Tán` dalra is fakad, indul a világba.
Szívből őrülök, hogy itt vagy velem!
Nem kell, hogy kezedben virág legyen!
Rég vágytam már a szerelmet.
Kerestem, lestem szüntelen.
Hol itt, hol ott bukkant elő,
de kiderült, csupán sellő.
Varázserő fejről-fejre
Kivillant már imitt-amott
ősz haja a kendő alól,
fürge lába mégis vitte,
sorsát ki nem kerülhette.
Ha egyszer két szempár összetalálkozik
Bársonypuhasággal reám tekintettél,
Ekkor még nem tudtad, örökre elvesztél.
Barna pillantásod arcom simogatta,
Szívem dobbanását a Hold is hallotta.
Nincsen madárcsicsergés
csak gépi hang vagy némaság.
Vonat füttye ideér,
elnyomja városnak zaját.
Ökölbe szorult kezek, összeszorított ajkak,
Vörösre kisírt szemek, a fej mélyen lehajtva.
Még egyszer a szeretetről
Kell még valami, valami, amit várnak;
ami útravalóval szolgál a mának.
Mit viharos pillanatokban megtalálsz,
mint havasi gyógyfű serkent, erőt ad át.
Elvonulok messze a világ zajától,
hol csak magam vagyok, mindenkitől távol.
Gyönyörű, szép tisztás, csak a csend létezik.
Lelkem szentélyébe nem enged be senkit.