Bánlaky László
Szent Szilveszter pápa
forog a sírjában:
a sok papírtrombita
miatt nincsen álma.
Karácsonyra
Gáspár nagyon rossz alvó volt,
gyakran csillagokat nézte,
az égbolt egy nyitott könyv,
mindig ott feküdt előtte.
Hajnali négy
(kelt a szükség).
Nejem álmát
ne zavarjam,
lábujjhegyen
tök sötétben
bújok vissza.
Reggel nejem csókkal keltett -
nem a csókja volt szokatlan,
órám hetet kilenc helyett:
"Hétalvó! ma nagy napod van!
Halottak Napjára verset kezdtem írni
drága Anyukámhoz, postacím mennyei.
Ott van már régen, minden angyal tudja,
a trón lépcsőjénél Jézusát szolgálja.
Kilencven éves lettem én,
túl az életem nehezén
újból gyermek.
Margit-szigeti fák csendjében
sétáltam akkor én magányban,
kísért gyerekzsivaj, madárdal,
kis mókus szaladt át előttem.
Repedt rögből a szomjazó giliszta
vizet kutatva kidugja fejét,
tüzes naptól csupasz bőre kiszáradt;
föld alá bújt mezei egér.
Tízéves még alig múltam,
lovat csak alulról láttam.
Barátom apja birtokán
istállóban kilenc ló állt.
Afrikai széllel jött a hőség,
negyven fokon a hőmérő árnyékban...
Verset szerettem volna írni,
szomorút, kedves barátomról;
szíve kihagyott - egy ütemnyit.
Házunk előtt kicsi kertben
éveken át gaz "virított",
két sarkában elhanyagolt
bokrok pókhálólepellel.
Verőfényben fürdik a város,
madárdal úszott a légben,
terítettünk vörös brokátot,
vázában orgona díszítse.
Szeretem a telet, puha hópaplanát,
naptól tükörjeget, a szánkót, korcsolyát,
hósapkás fenyőfát ablakon át nézni,
megfázástól testem meleg kályha védi.
Borúmra jött ma hajnalfény,
szívem új ritmust dobogott,
Sztravinszkij dallamán zenélt,
peregtek bennem üstdobok