Bánlaky László
A test még élni szeretne,
(lelkem már a másvilágra)
hiába gyengülök egyre,
kapaszkodom ezer szállal.
Egy édesapa fohásza
Száll az éjben csendes álom,
édes mosoly angyal-arcon,
én csak gyönyörködve nézem,
nem mozdulok, ne ébresszem.
Mondd, Anyácska, hiányzunk-e Néked,
vagy csillagok közül figyelsz minket?
Három gyermek, kit világra hoztál,
sírod előtt, lehajtott fővel áll.
Szomorúfűz most a lelkem,
ágaim a földre húznak,
sivár a táj, korom felleg
horizontomat búsítja.
Nagypénteken
Azúrkék ég alatt a Nap szinte éget,
kaszárnya udvarán ácsolnak keresztet.
Jeruzsálem népe gyűlik ki az útra,
kárörvendők sora, a nép legalja.
Este, mikor egymástól elbúcsúztak,
megbeszélték, találkoznak kilenckor,
ha jó az idő, kicsónakáznak.
A költő felelőssége
Fáradt szemem nehezen rója a sorokat,
mert írnám én csupa nagybetűvel kiszedve
zúgó folyamként kiömlő panaszaimat,
skarlátvörös soraim fehérre feltéve,
zokszavaimmal külső világom felrázom,
igazságom a semmibe belekiáltom.
Melegfront közeleg,
mondja az időjós.
Feszülnek idegek,
szenved a fejfájós.
Lányaink négyen vannak,
(és egy ifjú is, magnak),
lányunoka is van négy,
dédunoka még csak két.
Feledjük lassan hóviharokat,
barlangból előcammog a medve,
szél hátán terül ibolyaillat,
harmatcsepp egy hóvirág-levélen.
Szelíd dombok között, fűben gazdag réten,
kis patak csordogál, fürdik a napfényben.
Partján szomorúfűz, búsan egymagában,
nincsen még egy társa a rétnek hosszában.
Vajon hányszor gyönyörködtem Budapestben
a Halászbástya kőkorlátján támaszkodva?
Elméláztam a szép Duna-hidakon,
Napsugarak vibráltak a vízen, Parlament
a partot koronázza
Igaz mese
Hatvan, de fiatalos tanár,
haja viszont megőszült már.
Hiszi: tud még hódítani,
lányosztályban tetszelegni.
Yiji ang nan
Új évre
kedvet, alkotót,
mesteri fantáziát,
új versformát, szépet,
olvassunk Téged.