Bánki Bence
A gondolat valósággá válik
Minden ami eltört önmagam meghasonulása
A vízcseppek igazsága mindent állít
Megalkuvásom önmagam képzelt mása
A hasfaladban ragadt a kora reggel
vagy dél.
Mindenesetre fogalmad sincs.
Mire észhez térnél,
lyukat üt a gyomrodban az éjfél.
Szeptember közepén meg-megállva
Varjak lézengenek a fakó égbolton.
Lehullott cseresznyefalevelek, ribancok egy sötét légyotton.
Vég nélküli, baljós ébredések,
Pókhálók meg szétfolyt sör
A halál nélküli létezésben.
Szívemnek utolsó gyógyító csókja,
akár egy sivár kietlenségben
lévő vérpiros rózsa.
hervadt bokor tavasza
Padlóra lehulló vörös vércsepp,
vénába hatoló ezüstkések.
Csöndesen világít a hajnal az égen, egyre közelebb érzem
az ablak párás leheletét.
Fáradt szemeim szinte sötétszürkén pásztáznak az ablak
halvány fénycsóváin.
Omlás
A létezés lemállott kősziklájának darabján állunk.
Mivoltad puszta vízió csak megborult fejemben.
Csókod zamatának vágyálma hiányod búskomor kiteljesedése.
Nyíló virág
Az eső tisztára mossa a partot.
Cseppekben mérhető az elégségem íze.
Állandó szenvedésben fuldoklom,
miközben fojtogat a keserű valóság.
Nem akarok mást, csupán nem így létezni,
Csak folydogálni a folyton folyvásban, és semmit sem kérdezni.