Baluka Krisztina
Te vagy a szó, te vagy a nevetés,
te vagy a csók, te vagy az ölelés,
te vagy a hajnal, te vagy a reggel,
te vagy az álmom minden éjjel,
te vagy a hit, te vagy a remény...
Ebben az évben
sok mesét megírtam,
gyakran nevettem,
és néha sírtam.
Csendesednek már az utcák,
a kisdedek álmukat alusszák,
lassan csendesedek én is,
nehéz év ez, de azt mondom, mégis
ünnepeljünk jó szívvel!
Boltból ki és boltba be,
ide mindent izibe`,
megveszem én a világot,
azt is, amit sosem látott.
Idén sem esett a hó,
biciklin jön a télapó,
lábujjhegyen lépked,
felragyog a képed,
ha belenézel a csizmádba.
Advent első vasárnapján
pislognak a fények,
mosolyogva lépegetnek
gyermekek és vének.
Először csak léc és szeg.
Jöhet jó néhány ecsetvonás,
majd méricskél a szem.
Madárdal ébreszt, nem egyéb neszek,
kibújok az ágyból, hogy később mit teszek,
csak rajtam múlik.
Negyvennégy éves lettem én,
nem meglepetés e költemény,
nem is csecsebecse.
Hullanak a levelek a nyári őszben,
sárgára vált a tavaszi lomb,
a fűszál sem bízik az éltető esőben,
a gulya csak áll, nem szól a kolomp.
Hársfaillatot repít a szél,
a gyerekeknek most Süsü mesél,
egyre ismerősebb ez a tájék,
és önfeledten megy a játék.
Lám-lám, szerelem,
de sokáig kerestem,
mikor végre megláttam,
csak szó nélkül csodáltam.