Balázs Márta
Nem tudom,
Mert ahol a part szakad,
Ott majd összeomlik minden akarat.
És nem mondod, hogy ezt nem kértem.
Most rám nézett.
Most belém látott.
Oda, ahol összefut
A mindennap lenyelt,
Készséges letargia.
Kóborló lelkek országában lézeng,
Kinek mindennapi küzdelem a lényeg.
Esszencia nélküli egzisztencia,
Kerüld a nevetést. Nagy hiba.
...Én már jó vagyok benne.
Utáld, ki vagyok,
Kérdezz, ha nem menne.
Ott vagyok szavadban,
Megbújok hangodban.
Álompor a pilládon,
Fényjáték tűzszikrákon.
Lelkem idegen, sivár talaj felett lebeg,
Jéghideg szívek szorítása közt remeg.
Várok a percre, arra a pillanatra,
Mikor lényed küldi szívem kínpadra.
Jéghideg pokol, mi bennem lakozik,
Érzem, hogy lelked lelkemre várakozik.
Kettészakadt bennünk az értelem s érzelem,
Ha egyszer megtalállak, megtudom, miért létezem.
Játékszered voltam csupán,
Bármit tettél, én követtelek, bután.
Lehajtott fejjel, árnyékodban,
Tönkretenni, ez volt szándékodban.
Elegem van már a könnyekből,
A rajtam ejtett sebekből.
Elegem van a mosolyból,
A folyton kedves szavakból.
Égető ölelésedbe burkolózva
Kényszerítesz szoros béklyódba.
Magamra hagysz, eltaposol,
Szennyes lelked egy elkínzott mosoly,
Ármány folyik ördögi véredben,
S hogy megfulladok, nem véletlen.
Bánat tép, szívem, szenvedésed csendes,
Tűrhetetlen létem, arcom könnytől nedves.