Balassa Katalin
Gyermeklányok künn a réten
vidám fogócskát játszanak.
Kergetőznek önfeledten,
nincs bennük félsz, sem kárhozat.
Tulipán kelyhe bomlik,
lágy szellő simogatja...
A hajnal pírja játszik
szirmain csalogatva.
Légy erős, a világ kegyesen feloldoz...
Testén Európa önsebeket foltoz.
Szavad őszbe hajlik, míg tél ül a tájon.
Madár szava hallik, gubbaszt egy faágon.
Göröngyös utadon nehéz a Megváltás...
Álomvilágodban nem találsz megoldást.
Suhanó árnyak kísérik lépteidet...
Anyád ölelő keze védi éltedet.
A szívem húrjait pengeted:
rezzen minden sor egy-egy húron.
Idézi ifjonc életemet...
elmélázok kicsit a múlton.
Hallani véltem egyszer a Csendben
Madarak röptét és lágy zeneszót...
Trillázva húzta - szakítva lelkem -...
Magány érinti fáradt arcom.
Könnycsepp redőin végiggördül.
Suttogó hangon mégis mondom:
Lelkem lassan megszelídül.
Fehér lepel terült a vastagon befagyott tóra...
Fenyőfák álldogálnak hódunnába burkolódzva.
S várják a friss, fahéjas, kalácsillatú ünnepet...
Mikor hajnali szél a fák között fütyül,
Mikor válladon egy kendő lágyan terül,
Mikor éjjel a Fény kérdőn szemedbe merül...
Mint pókháló, ölel, örökkön fogva tart...
Feszítve ragad magával - sodor lázban -
egyre mélyebbre, örvénylő óceánban.
Miközben kikötsz vad dühöd fogságában.
Gördülő gondolat,
tétova mozdulat.
Surranó láb alatt
huppanó, halk szavak...
Álmok már ringatnak - lágy, esti szellő...
Bíbor sugarak - illatot kergető.
A múlt kérges képe álmomban feljön...
Átsüt a fátylon halványan, derengőn.
Halkan rezdül szívem húrja...
Újra a Szent közeleg...
Múlik minden gyermek búja,
a friss cipó még meleg.