Bakos Erika
Az égbolt kettéhasadva,
angyalszárnyak a földön,
eljött a pillanat hajnala...
Minden nőben él az örökkévalóság,
ráncos kötőzsebekben szaporul a fény,
anyaszívük holdudvara sem koravén...
Elvékonyodva lépted át a kaput,
utolsó sóhajod a szobában maradt,
mocskos téli szél szaggatta a falut,
fakóra ázott arcomra könny tapadt.
Zúzmararuhába bújtak most a fák,
megfagyott ágakon tollas maskara,
szürke utcákon dermedt tisztaság,
egyelőre növekszik a tavasz magzata.
Mérföldeken könny és veríték,
bőr alatt tör utat a forróság,
hályogos fénytől szürkül az ég,
már nem kímélnek a tűzcsóvák.
A hamvadó ősz kicsit még elidőz,
bolyongó árva Nap érleli borát,
a fák sóhaja terjedő, könnyű gőz,
nyugtalan a szív, de kivárja sorát.
76 éve
mínusz negyven fok
és százezer halott
Don-kanyar emléke...
Temetőcsend ölel körbe,
könnyeket hullajt ez a nap,
a múlt él, csírája összetörte
szívem - időnként kifakad.
Estélyre elég egy retikül,
pár apróság, álmok és festett testhéj.
Ruha, mitől a férfi megsemmisül,
egy kéz, melyben ez a rongyos világ elfér.
"Az alkony lassan hűvös kékbe sápadt",
szél szaglássza a dinnyehéj-illatú várost,
lassan betakarnak a földre hulló árnyak,
bár sokan azt mondják, nincs halál,
a hiányod nagyon valóságos.
"Én sem volnék, ha nem volnál"
bőrömön ajkaddal rajzolt nyár,
nélküled egyedül hallgatok,
hideg az éj, s a test vacog.
Már tíz éve vagyok köztetek,
szárnyat bontott bennem a szó,
született sok-sok versgyerek,
közlésük tán nem hiábavaló.
éji vizeken
az ég lezárt szeme
könnyeket hullajt
s amíg földet ér
sikolyokat visz
az örökkévalóságba
zöld zavarossága
elrejti az arcokra...
Míg e szempár botladozik,
szobor-fehér arcod feltűnik
éjszakáimban. Felriadok,
meztelen talpam alatt
nyikorog az idő. Érintésed
nem ér el, hiánya miatt
átszelném a lehetetlent
vagy összekötném az...