Bakos Erika
mikor utoljára rám tapadt
ajkad hosszú csókja
mikor az erek lassú folyói
kiapadtak sorra
mikor belélegeztem
az elmúló illatod
mikor azt hittem én is
de én még itt vagyok...
Emlékezés
A rideg, hófedte lankákon ma
angyal-lelkek száguldanak
dacolva a széllel, kipirult arccal...
Látod, megint hozzád írok,
pedig a galaxis úszó
szigetei közé nem jut el
a hangom, míg te ott ülsz a
kéklevelű fák között,
és hallgatod a szférák...
Akkor még nem tudtuk,
hogy az utcák néptelensége
mit jelent. Gyermekkacajok
tűntek el a "maradj otthon"
kijelentéseiben, míg a
föld árkaiban megtisztult
március szedi agg áldozatait.
Az égbolt kettéhasadva,
angyalszárnyak a földön,
eljött a pillanat hajnala...
Minden nőben él az örökkévalóság,
ráncos kötőzsebekben szaporul a fény,
anyaszívük holdudvara sem koravén...
Elvékonyodva lépted át a kaput,
utolsó sóhajod a szobában maradt,
mocskos téli szél szaggatta a falut,
fakóra ázott arcomra könny tapadt.
Zúzmararuhába bújtak most a fák,
megfagyott ágakon tollas maskara,
szürke utcákon dermedt tisztaság,
egyelőre növekszik a tavasz magzata.
Mérföldeken könny és veríték,
bőr alatt tör utat a forróság,
hályogos fénytől szürkül az ég,
már nem kímélnek a tűzcsóvák.
A hamvadó ősz kicsit még elidőz,
bolyongó árva Nap érleli borát,
a fák sóhaja terjedő, könnyű gőz,
nyugtalan a szív, de kivárja sorát.
76 éve
mínusz negyven fok
és százezer halott
Don-kanyar emléke...
Temetőcsend ölel körbe,
könnyeket hullajt ez a nap,
a múlt él, csírája összetörte
szívem - időnként kifakad.
Estélyre elég egy retikül,
pár apróság, álmok és festett testhéj.
Ruha, mitől a férfi megsemmisül,
egy kéz, melyben ez a rongyos világ elfér.
"Az alkony lassan hűvös kékbe sápadt",
szél szaglássza a dinnyehéj-illatú várost,
lassan betakarnak a földre hulló árnyak,
bár sokan azt mondják, nincs halál,
a hiányod nagyon valóságos.