Bakos Erika
Amikor még gyerek voltam,
néhanapján rosszalkodtam.
Bunkert építettem tarlón,
disznót kergettem kitartón.
Látlak minden éjjel,
szemed csillagparázs.
Közel és távol
egy újabb találkozás.
tűlevelek végén
kristályokká fagyott
az ég könnye
rózsaablak mögött
hiteket koldulnak
a mindennapi hősök
és feldíszített házakban
ünnepre készülnek...
Temetőcsend ölel körbe,
könnyeket hullajt ez a nap,
a múlt él, csírája összetörte
szívem - időnként kifakad.
Ezüst kulacsból kortyol a Hold,
földre cseppen mézízű bora,
valahol vidéki blues zene szól,
hallom, hangodat már soha.
A mezőn kidobott
rozsdás mosdótál,
benne madarak mosakodnak
állott esővízben.
Nézd, Apa, mosolygok,
csak az ég könnyezik erősen,
a világon változtak a dolgok,
itt virágok áznak könnyesőben.
Ma ismét könnyeznek az erdők,
fűszálak végén vércseppek
jeleznek múltat, s Isten gyászfelhők
mögött emészti a csendet.
Kalácsbélbe sütötte
nagymamám a szeretetét,
néha még ma is érzem
a számban. Hiányoznak a
mellém rendelt emberek,
akár a gyerekkorom,
ami nem is volt igazából.
Holt költők társasága
Látjátok, ide jutottunk,
hiába néztek tágra zárt szemekkel,
egyre több és színesebb a toll,
de keveset ír hittel az ember.
"Magyarnak lenni nekem mit jelent",
nem pénzt, nem lopott gazdagságot,
ősi tüzet, ami még parázslik idebent,
és a szívemben őrzött Emese-álmot.
Ahogy az éjszaka omlik a tájra,
megjelensz előttem.
Újra s újra mellém álmodlak
és megteremtelek,
mint Isten az eget.
Hópaplan alatt menekül a tél,
jeges karja torkot fojtogat,
kandikáló hóvirág kelyhe acél,
szél tépi a sziromcsontokat.
Nem fogja pántlika lányos hajamat,
rövidre vágva az aranyló szalmaszín,
festék takarja az őszülő nyarakat,
már régen nincs féktelen kamaszcsíny.
Ma egész nap esett az eső,
valami jót, vidámat kéne írni,
de nem jut eszembe semmi,
csak az esővel együtt sírni.