Bakos Erika
Minden elmúlik egyszer,
bolygók közé tömörül a lét,
minden hű és léha ember
volt szép fényű csillag-ivadék.
Ha elszöknek az esti lámpa-árnyak,
az éjszakákat nappalokra cserélem,
nem félem a reggelt, de az est még bánat.
tágra nyílt a nyár öregasszony szeme
búzatáblák vakfoltjai sárgulnak
minden pillarebbenésben vaskeze
bőröm alá szúr
a nap égető sugara
izzadságpatakok marnak árkot
és a rám sütött stigmákat
meleg van
lemeztelenít ez a nyár
középszerű kötelességeimet
és a mindenkinek megfelelésemet...
vagyok a dallam
fülledt nyári este
néha meg a néma szavak
sikoltozó csendje
vagyok a könny
szemed mélységében
ha enyémbe feledkezve
szerelmedet élem...
Te bőrömre feszülő,
stílustalan anyag,
kéznek ellenszegülő,
borzalmas rongydarab,
kompressziód mély véna,
fulladás - élvezet,
- mikor az ember béna,
történik baleset.
mondd anyám
mit rejt a szemgödör
ha szájszegletekben
kislányos mosoly hagyott
ráncos éveket
miközben rajtad
a virágos nyárszoknya
az ősz hideg kabátjává barnult...
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Ha magamat, mint mázsás terhet,
fáradtan vonszolom haza.
vajúdik Afrika
keserű parázna vére
szétfolyt a narancssárgára
égett homokon
hol naponta szüli
a pokol katonáit
az "éhezők viadalára"
ágyúlövés a múlt...
legyek a tartalom
legyek a forma
legyek az egyenesre nevelt
gerinccsatorna
legyek az ölelés
legyek a végzet
legyek az óra
mely sosem ér véget...
tekinteted ős smaragdja
meggyógyít ledönt
átölel ha fázom
virágos blúzgombot tép
nyakamra sálat teker
fákat meztelenít
ropogós lepedőt gyűr
húsomba mar...
alkonylevelek
hold-ezüst lenyomata
jeges érintés
rőzse-sűrűben koboldtánc...
Ne sírj előttem,
mert nem elég a könnyed
az aszott fűcsomók zöldülésére,
sem a kátránnyal bevont torkok
hajnali öblögetésére. - Tudod,
régóta paráználkodik a föld,
mocskos, fekete vér...
Ma vérszínű sebek marnak, míg
bordarácsaim mögött megrepedt szív
tintája festi a hiányok szövetét,
egy szerelmet, s az elmúlás névjegyét.