Bakos Erika
Esni fog, hamarosan bekopog az ősz,
már avarba bújnak a fakó szárnyú lepkék,
Elalszanak a fák, s a múlt kicsit elidőz,
fáradt vándorként cammognak az esték.
Nézd, csillagom, már hajnalodik,
összefolyt az ég vére a földdel,
testem melege megóv, ne félj,
hamar itt a nyár, és a fű is zöldell.
Könnyek csiráznak a holdfényben,
a repeszek hagyta véres mélyedésben.
Gyerekek kezében égő angyalok,
szárnycsapásuk vöröslő hajnalok.
Hiénaszagú ünnepen feledve
mindent gyűlik a szeretet özöne,
szívet melenget, s fa alá helyezve
a Kisdedet, átjár a lét öröme.
Csöndes derüben vedlenek a fák,
egy-két levél ragaszkodva elidőz,
a nyár lassan leveti céda ruháját,
és rőt talpakon megérkezik az ősz...
Hajnalban megint
angyalok szálltak az égbe,
8 ember intett búcsút, míg
ti a másik oldalatokra fordultatok.
Fúj a szél, hangok és lángok,
Szent ünnepet hoznak az álmok,
a világ körülöttünk árva,
kell a szó, a lélek kiáradása.
mikor utoljára rám tapadt
ajkad hosszú csókja
mikor az erek lassú folyói
kiapadtak sorra
mikor belélegeztem
az elmúló illatod
mikor azt hittem én is
de én még itt vagyok...
Emlékezés
A rideg, hófedte lankákon ma
angyal-lelkek száguldanak
dacolva a széllel, kipirult arccal...
Látod, megint hozzád írok,
pedig a galaxis úszó
szigetei közé nem jut el
a hangom, míg te ott ülsz a
kéklevelű fák között,
és hallgatod a szférák...
Akkor még nem tudtuk,
hogy az utcák néptelensége
mit jelent. Gyermekkacajok
tűntek el a "maradj otthon"
kijelentéseiben, míg a
föld árkaiban megtisztult
március szedi agg áldozatait.
Az égbolt kettéhasadva,
angyalszárnyak a földön,
eljött a pillanat hajnala...
Minden nőben él az örökkévalóság,
ráncos kötőzsebekben szaporul a fény,
anyaszívük holdudvara sem koravén...
Elvékonyodva lépted át a kaput,
utolsó sóhajod a szobában maradt,
mocskos téli szél szaggatta a falut,
fakóra ázott arcomra könny tapadt.