Bakos Erika
A hamvadó ősz kicsit még elidőz,
bolyongó árva Nap érleli borát,
a fák sóhaja terjedő, könnyű gőz,
nyugtalan a szív, de kivárja sorát.
76 éve
mínusz negyven fok
és százezer halott
Don-kanyar emléke...
Temetőcsend ölel körbe,
könnyeket hullajt ez a nap,
a múlt él, csírája összetörte
szívem - időnként kifakad.
Estélyre elég egy retikül,
pár apróság, álmok és festett testhéj.
Ruha, mitől a férfi megsemmisül,
egy kéz, melyben ez a rongyos világ elfér.
"Az alkony lassan hűvös kékbe sápadt",
szél szaglássza a dinnyehéj-illatú várost,
lassan betakarnak a földre hulló árnyak,
bár sokan azt mondják, nincs halál,
a hiányod nagyon valóságos.
"Én sem volnék, ha nem volnál"
bőrömön ajkaddal rajzolt nyár,
nélküled egyedül hallgatok,
hideg az éj, s a test vacog.
Már tíz éve vagyok köztetek,
szárnyat bontott bennem a szó,
született sok-sok versgyerek,
közlésük tán nem hiábavaló.
éji vizeken
az ég lezárt szeme
könnyeket hullajt
s amíg földet ér
sikolyokat visz
az örökkévalóságba
zöld zavarossága
elrejti az arcokra...
Míg e szempár botladozik,
szobor-fehér arcod feltűnik
éjszakáimban. Felriadok,
meztelen talpam alatt
nyikorog az idő. Érintésed
nem ér el, hiánya miatt
átszelném a lehetetlent
vagy összekötném az...
Hej, galambom, édös lelköm,
hagyd, hogy kezöm mögöntözzön,
vizet érjön mellyed, lábad,
né hervadjon rejtött vágyad.
Amikor még gyerek voltam,
néhanapján rosszalkodtam.
Bunkert építettem tarlón,
disznót kergettem kitartón.
Látlak minden éjjel,
szemed csillagparázs.
Közel és távol
egy újabb találkozás.
tűlevelek végén
kristályokká fagyott
az ég könnye
rózsaablak mögött
hiteket koldulnak
a mindennapi hősök
és feldíszített házakban
ünnepre készülnek...
Ezüst kulacsból kortyol a Hold,
földre cseppen mézízű bora,
valahol vidéki blues zene szól,
hallom, hangodat már soha.