Bakonyi Ferencné Torma Ilona
Mikor az őszi nap az ablakon át
utolsó meleg-sugarát küldi.
A hajnali harmatot felszárítja,
mint anya, ki gyermeke szeméből
a könnycseppet letörli.
Emlékezés halottainkra
Rövid földi lét
küzdelem baj nehézség
végső utazás
Reggel vatta-paplanából bújik
vörös szemeit dörzsölve.
Felette hamvas-kék az ég,
bízik a csendes szellőben.
A Nap!
Aj, de sokszor megkapáltam,
a Jóisten áldja meg!
Minden nap csak arra vártam,
a présben csorduljon meg.
...na nem úgy!
Most ott tartok, a "kereket" elkerültem,
De az időt nem tarthatom kötőféken.
Felültem szekerére rég, egykor
Valakinek kezében volt az ostor.
Hirtelen ment el, nem is köszönt,
Este még víg volt, arca boldog.
Úgy érzem, tán tőlem elszökött,
Tudom, velem is voltak gondok.
Eszperente vers
Kedvencem (volt!) e hely,
nem feledve: Keszthely!
Lestem gyermekszemekkel,
melegben lebbentem e tengerben.
Hiszen oly régen voltam ma este meghívott,
Csak álltam az ablakban, Ő egyre csábított.
Éreztem, nekem üzen, oly huncut mosolya,
Szívem dobban, rezzen, de nem mehetek oda...
Még mindig ott sétálok
- talán csak álmomban,
a part ahol most állok -
már olyan messze van...
Minden reggel ébreszt,
ha fagy, ha fúj,
harcol a verébbel,
ha a morzsa hull.
Anyák napjára
A Fa üzent ma nékem,
mi ablakom alatt áll,
köszöntsem ma virágokkal
az én édesanyám.
Mint menyasszony, ki párra vár,
Kökénycsipkét öltött a táj.
Körös-körül minden örül,
Sok ünneplős vendég kerül.
Március
Szőke haját bontja a Tavasz,
Itt-ott üde-zöld vegyül bele.
Szél lebbenti amott a felhőt,
Azúr-kéklik az ég felette.
Bekopogott a vendég,
ígérte, hosszan időzik.
Mit hozott kosarában,
mit visz el, s mit hagy itt...