Bakonyi Ferencné Torma Ilona
Rongyos felhők eltakarják,
pár kucska sugár tör utat.
Felsejlik, tudjuk, hogy ott van,
így szívünk bízva még kutat.
Gólyahír üzent meg egykor,
Ennek már sok-sok éve.
Tél volt, hideg, szeles idő,
Mikor betoppantam az életbe.
Amikor a szív beszorul,
a lélek a sarokban kuporog,
nincs fény, lég, nincs élet,
nincs üzenet, hisz nincs szeretet.
Féligazság az már hazugság,
Félmosoly még nem az igazi,
Hol kezdődik el a jó,
S mit hoz éltük, mi a való?
Oda az ezer-kilométeres álom,
a mély fogva tart, nem enged.
Fent villódznak a fények,
lent örök sötétség - röpke élet.
Csak kerülted a házat.
Messziről, a szőlőtőkék alól
láttuk már sóvár pillantásod.
Éhes voltál.
Mennyien elmentek már
a sarkon túl
üresen áll a ház
ott éltek egykor
ma ott az enyészet vigyáz...
Tobzódnak a színek,
a zöld, a fehér, a rózsa.
Virágszirom hullik
a hessenő feketerigóra.
Volt, mikor együtt álltunk
az élet-vonatunk peronján,
biztos valamit vártunk,
aztán elrobogott a gyors...
Hideg vízzel
vagy parfümmel,
ez a dilemma ma.
Piros tojás
vagy csokinyúl
kerül a szatyorba.
Apró pattogások múlatják az időt,
ébredő rügy bimbóvá, szirommá serdül.
Felserken, kibomlik s táncot lejt, mint dizőz,
sok-sok szirom, levél életre penderül.
Hol van már az a kislány,
a dallam nekünk örök.
Ha felcsendül valahol már,
szívünk, lelkünk felpörög.
Túlnan hegyoldalon még barnállik az erdő,
Pőre fák áhítják, várják már a tavaszt.
Múlik a tél, a hideg, a fagy, a jégeső,
Unjuk már, küldenénk márciust, a ravaszt.
Szitál, szemerkél,
finom permetétől
ébred a sok levél.
Cseppre csepp,
telik a veder,
éltető ez a jó tett.