Atillka Bartha
Utálom az esőt. Utálom a felhőket,
Mert ellopták az egyetlen napsugaram.
Oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak,
Olyan egyedül érzem most magam.
Túl fontos ahhoz, hogy szerelem szülessen
Tudom én pontosan,
Mi zajlik most bennem.
Túl fontos ahhoz, hogy szerelem szülessen.
Lelke az enyémmel
Oly közeli rokon,
Hogy ha elvesztené...
Egy Republic dal margójára
Törött álmok szilánkjain
Lépdelek és fáj a lábam.
Szívem is fáj, kicsi csacsim,
Hozzád szólok, nem túl bátran:
"Varázsolj a szívemmel!
Varázsolj innen el!"...
...A háttérben lágyan zakatol a lassú zene.
Félve tárja szét szárnyait egy gondolat,
S én hetedhét országra szállok vele.
Lelkem visszhangos terem,
Benne a lehazudott csillagok.
Van, hogy majd` szétszakad tőlük fejem,
Mert egyszerű ember vagyok.
...Tudom, mert egyik este megsúgták a csillagok.
Lehajoltak hozzám, szinte éreztem leheletük,
S akkor egy földöntúli túrára mentem velük.
Még alig ismerlek - mondaná, ki okosabb.
De a kötél, mi hozzád fűz, minden eddiginél szorosabb.
És nem is tudom pontosan, hogy miért,
De érzem, szükségem van rád.
A szívem volt, ki téged kért,
S tud még várni, ha eddig várt.
Tán késő
Elmondani, hogy a véső
Végre megtalálta a végső
Szívbe karcolandó nevet,
Hisz rajtam már a világ nevet.
Engedj közelebb, hadd legyek veled.
Mintha az Amazonas vinne,
Úgy sodor el az élet.
Szívem, a béna kapitány
Fél, ha új vizekre téved.
Nem tudom, mi ez a furcsa,
Érthetetlen, kettős hangulat,
Hogy egyszerre hallom lelkem
Két végéről belső hangomat.
Petőfi-evokáció
Mondd, ki szeretnél lenni?
Hogy szabad téged szeretni?
Mindenképp jár egy szerepnyi
Darab az életemből neked,
De mondd, minek nevezzelek?
Csak neki ne mondjátok el,
Hogy felé sodródik szívem.
Csak ő ne tudja meg soha,
Hogy lenne kettőnkben hitem.
Borókabokrok sötét árnyán fekszem,
Hol fáj, szeret, remél és pihen a lelkem.
Betakarnak édes bokraim, bezárnak a múltba,
S ha más nem figyel, megengedik, hogy átéljem újra.