Asztalos Tünde
Kigyúltak a fények a pázsiton,
mint ezernyi élő, égő lámpás,
vakítón világítva világom,
viruló kalapjuk arany-sárgás.
Valahova mindig tartunk,
ám van, ahonnan távozunk.
Néha sietünk, néha ballagunk,
de jó, ha előttünk van a célunk.
Otthont kaptál, Ember! Csodásat!
Maga volt a Kánaán.
De nem volt elég neked.
Hatalom kellett! Tudomány!
Romok alatt
Rémülten látom a véget, nincs menekvés.
Szemhéjam nehéz az iszonyat súlyától.
Testemnek fájó most a kényszerű fekvés,
gémberedtek tagjaim a kalodámtól.
Lelki szegények
Az ember egyetlen, örök sóvárgása
A boldogság elérése s megtartása.
Hinnünk kell Jézus hegyi beszédének:
"Boldogok a lélekben szegények,
Mert övék a mennyek országa."
Csak ez lehet létünk igazi boldogsága.
A nyárutó forróságát záporok hűsítik,
s a nyomasztó tikkadtság végre felpezsdült.
Szőlőzamat illata édesen áramlik,
a kipihent iskolák csengője újra felcsendült.
Felnőttnek lenni nem könnyű dolog,
Szíved néha összeszorul,
Máskor hevesen dobog.
De ritmusa lágy dallammá halkul,
Ha megölelnek az angyalok.
A természetnek törvénye van a nagyvilágon,
hetedhét határon innen, s túl az óceánon.
Földnek ölén vagy felhők magaslatán
élőlények együtt élnek bolygónk színpadán.
Teremtőm tudta, milyen vagyok,
Mégis szabad akaratot adott.
Azt is tudta, hogy láncra verten
tiszta szívből nem szerethetem.
Nem színes tollú, büszke pávák,
sem dalos csőrű, híres pacsirták.
Egyszerű, szürke kis testvérei
kertem kedvenc s hálás vendégei.
Sötét télben portömb testem,
mint a hideg, kietlen hold,
fakó, fénytelen és halott.
Komótosan araszol a csiga
kósza fűszál-erdő között...
Lassan halad, nagy az iga,
mozgó-otthonába bebörtönzött.
Ő, a nő, melegség-sugár a jéghidegben,
ki jégcsapszívedet olvasztja fel,
érintésétől életed nem marad kietlen.
Tavaszi szellő kering a levegőben,
Kimondott szavak forognak a szélben.
Könnyed, simogató, ha lelkedhez ér,
De szívhasító szavakat is hordoz a szél.
...a csendes mindennapok ritmusában,
rajta emberek táncolják az életet
sokszor örömben és néha bánatban.