Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Hold álmos tekintettel felmászott égre.
Gyertyaviasz csöppent az ujjam hegyére.
Tollam hegyét tintába mártottam ismét.
Rímek közé temetve a boldogság szívét.
Karácsony
Szívét pokol kutyái marcangolták.
Lelkét álmodozó szeretettel átkozták.
Szerető angyalod szörnnyé változott.
Minden szépséges gondolat elkárhozott.
Emberekben élő, gonosz előítélet.
Mi csak pusztít, nincs így szeretet.
Nem is képesek így igazán szeretni...
Szerelem, ami mindenkit elvarázsol.
Megérint minket, folyton hozzánk szól.
Megmagyarázhatatlan, különös állapot.
Ami hoz boldog és szomorú, bús napot.
Mit mesélnek ma a sorok?
Újra hívnak a szép álmok.
Hozzám kedvesen simulnak.
Igaz, álomszép szóval hívnak.
Nem az a lényeg, hogyan szeretett.
Talán csak mint egy régi, szép emléket.
Számít az akkor és ott, nem engedett,
Mert a maga módján mégis szeretett.
Szép virág csak a szívben rejlik.
Akkor ragyog, ha őszintén szeretik.
Ez a belső virág nagyon sérülékeny.
Szóra, csókra, szerelemre érzékeny.
Van a belső világommal némi zűr.
Rideg, sötét, akárcsak végtelen űr.
Vágyak, érzések, amik elköltöztek.
Hamis, fájó szavakkal megfertőztek.
Valamikor volt a szíved nagy.
Örültem is nagyon, hogy te vagy.
Ellöktél csak úgy magadtól engem...
Szerelem?
Őszinte, önzetlen, tiszta szerelem?
Na hát, sajnos mint olyan, nincsen!
Ha netán mégis van, az egyoldalú.
Amitől az ember jaj, csak szomorú.
Táltos dobja visszhangzik éjszakában.
Átkarolva minket a sztyeppei pusztában.
Szívemhez szól mormogva ősi szavalat.
Idézi jelent, a múltat, felkavaró álmainkat.
Akkor zord és mogorva kedve volt a hajnalnak.
Bokrokon csipkebogyók fagyottan mosolyogtak.
Szomszéd Kakasa már az öt órát elkukorékolta.
Mire a férfi fáradt szemét nehezen, de kinyitotta.
Kopár sivatag,
szívem bús, hallgatag.
Fojtogató sötétség
igencsak rég.
Fejedbe lángként lobbant egy jó gondolat.
Amely talán aranyba önti jövőbéli napjaidat.